Márai Sándor

Mindentől féltjük azt, akit szeretünk, mert végső értelemben talán a halálra vagyunk féltékenyek.

Valahol messze, messze a látható események előtt kezdődik a háború; természetesen az emberek lelkében kezdődik, s mire hadszíntér lesz belőle, halottakkal és ágyúkkal, füstölgő házromokkal, addig az emberek lélekben már belenyugodtak.

A háború úgy kezdődik, hogy az emberek, mindenütt a világon, szobákban ülnek, napi gondjaikról, becsvágyaikról beszélnek, s aztán egyszerre kiejti valaki ezt a szót: "háború" - s akkor nem hallgatnak el, nem merednek maguk elé szótlan iszonyattal, hanem minden hangnemben, természetes hangsúlyozással felelik: "háború" - s arról beszélnek, lehetséges-e, s mikor, s milyen mértékben? Így kezdődik.

A test gyáva, meglapul, mint a lázadó fenevad, ha korbácsot mutatnak neki. A lélek minden.

Az emberrel (...) negyven-ötvenöt éves koráig valóságosan megtörténik az élet. Akkor már tud valami foghatót, igazit; ez a tudás nem bölcs, nem is "mély", nem elégít ki; de addig már látott az ember halottakat és élőket, az élet csodálatosan ismétlődik, semmi sem történik úgy, ahogy várjuk, semmi nem olyan meglepő.

Hiába minden óvatosság, tapintat, az érzelmek áttörik az együttélés formáit, egy napon fekete és fehér bárányokra szakad szét a nyáj, s a pásztor tehetetlenül érzi, hogy a fehérek közelebb állanak szívéhez.

Az élet kötelesség, melynek eleget kell tenni; persze terhes és bonyolult kötelesség, melyet néha önfeláldozással kell elviselni.

Azt hiszed, házat építettél, s pályád büszke ormairól elégedetten szemlélheted a világot? Nem tudod, hogy örökké vándor maradsz, s minden, amit csinálsz, az úton haladó vándor mozdulata? (...) Ha megpihensz, nem pihensz biztosabban, sem tartósabban, mint a vándor, aki megtöttyed az útszéli almafa árnyékában egy fél órára útközben. Tudjad ezt, mikor terveket szövögetsz.

S ha egyedül maradsz a fájdalommal, szólj így: "Tessék, fájdalom. De akárhogyan fájsz majd, tudom, hogy ez rendben van így: mert ember vagyok."

Az élet nagy, igazán végzetes drámái oly csendesen kezdődnek, hogy már nyakig benne ülünk a drámai helyzetben, s még mindig nem értjük. A rák, a szégyen, a bukás, a nagy csalódás nem úgy kezdődik, mint az irodalomban: egy napon észreveszünk egy pattanást, vagy telefonál valaki, s olyan különösen beszél a készülékbe, nem is értjük igazán a szavait, vagy a nő, akit szeretünk, egyszer elfordítja fejét, szórakozottan. Így kezdődik. Nem. Ilyenkor már meg is történt. A végzet csendes. Csak a baleset ordít, sivít és csilingel.

Tükörbe sokáig kell nézni, sokszor és sokáig, amíg végre megismeri az ember igazi arcát. A tükör nemcsak sima ezüstlap, nem, a tükör mély is, mint a tengerszemek a hegyekben, s aki nagyon figyelmesen hajol (...) felülete fölé, egyszerre a mélybe lát, s mindig új és új mélységeket lát, s mindig messzebb dereng az arc, mely a tükör fölé hajol, s mindennap lehull egy álarc az arcról.

Jóság és tapasztalás, gyakorlat és szánalom eszközök csak, melyekkel szívünket időnként fegyelmezni tudjuk; de a szándék alján, mely lépteinket igazítja, él egy hatalmasabb parancs is, melynek igéző erejét nem lehet büntetlenül ingerelni.

Van egyfajta tûz és indulat, melyet nem a pillanat varázsa fût, nem az érzékek és a kíváncsiság, nem az önzés és a becsvágy szítanak, nem, van egyfajta végzetes parázslás az emberi életben, melyet nem oltanak el megszokás és unalom, nem olt ki a beteljesülés, sem a kacér kíváncsiság, nem tud eloltani a világ, igen, mi magunk sem tudunk eloltani.

Az élet, kedvesem, teljesség. Az élet, hogy egy férfi és egy nő találkoznak, mert összeillenek, mert olyan közük van egymáshoz, mint az esőnek a tengerhez, egyik mindig visszahull a másikba, alkotják egymást, egyik feltétele a másiknak. Ebből a teljességből lesz valami, ami összhang, s ez az élet.

Franciska, a szerelem megérintett minket. Nagy ajándék ez és nagy szomorúság. Nagy ajándék, mert én csakugyan szeretlek téged a magam módján... a kaland lehetőségein belül, s nagy szomorúság, mert ez a szerelem soha nem lesz jókedvû és könnyû, nem lesz szárnya, mint a galambnak... ez másféle szerelem, a miénk.

Tudod, hogy "minden és semmi" nincsen a valóságban, mindig csak a középszerû van, "minden" és "semmi" között a "valami", ami néha tud nagyon sok lenni.

Parancsolni annyi... mint felelősnek lenni, s fegyelmet csak az tart igazán, aki könyörtelenül következetes, de ugyanakkor tapintatos és udvarias.

A lángot és parazsat, melyet az isteni végzet gyújtott és szított az emberi szívben, emberi kézzel és ügyességgel nem lehet eloltani.

A szavaknak igéző erejük van, egyszerre tudnak a múltba és a jövőbe világítani.

Megértettem lényedet, ismerem életed és sorsod, azt hiszem, tudom, ki vagy, már amennyire le tud szállni egy idegen a másik lélek tárnáiba.