Mark Boyle

Talán nem is lehet igazán szeretni azt, ami nélkül meg tudnánk lenni. Csak azt védjük meg, amit szeretünk, és nehéz elhinni, hogy a szeretet valódi, ha nem lennénk kész akár meg is halni a védelmében.

Városlakóként, reggel héttől este hatig robotolva minden nap ugyanolyan hosszúnak tûnik. A mesterséges fény, az ébresztőórák és az üzletek zárási ideje egységesítették az évszakok megélését. A modern világ motorját nem csak a pénz, a fosszilis energia és a becsvágy hajtja, hanem az idő is, mégpedig a greenwichi középidő.

A pénz (...) lehetővé teszi, hogy olasz termelői paradicsomot vegyek, hogy egykori dél-amerikai őserdők helyén termesztett szóját egyek, hogy közel-keleti olajat és kínai gyárban készült mûbőr bakancsot vásároljak. Hozzáférek mindenféle felesleges holmihoz a világ bármely pontjáról, miközben gondosan el van rejtve előlem mindaz, ami ezek létrejöttéhez szükséges: az olajfúró tornyok, a kőbányák, a külszíni fejtések, a gyárak, a hadseregek és mindaz, ami ellen környezetvédőként tiltakozom. A pénz lehetővé teszi, hogy városokban bolyongva élvezzem az ipari világ gyümölcseit, anélkül hogy valaha is szembe kellene néznem a valósággal - a vérrel, a halállal, a szarral, a kosszal -, minden megszépítés nélkül. Ebben, elismerem, a pénz verhetetlen.

Fázni, éhezni és félni akarok. Élni akarok, nem csupán úgy tenni, mintha élnék. És amikor elérkezik az idő, készen akarok állni arra, hogy tiszta fejjel, nyugodtan belesétáljak az erdőbe, és hagyjam, hogy az ottani élet táplálkozzon a húsomból és a csontjaimból, ahogy addig én tettem az övékből.

Az életem tele volt kulcsokkal. Lakáskulcs, biciklizár és egy rakás más kulcs a munkához. Korábban sose gondoltam bele, de egy idő után lassan zavarni kezdett. Nem akarok egy olyan helyen élni, ahol mindent kulcsra kell zárni, és elgondolkoztam rajta, miért választottam azt, hogy olyanok között éljek, akikben nyilvánvalóan nem bízom.

Nincs olyan dolog, legyen az nagy vagy kicsi, ami ne lenne előnyös valamilyen kis vagy nagy dolog szempontjából, ezért a jó és a rossz kérdése mindig személyes nézőpont kérdése.

Ha nem kell engedély ahhoz, hogy az elmémet kitegyék egy egészségtelen, függőséget okozó termék felelőtlen, szexualizált marketingjének, az azt jelenti, hogy ahhoz sem kell engedély, hogy amikor legközelebb arra járok, egy baltát vágjak a reklám közepébe? Az elmém is magántulajdon - talán a leginkább magánjellegû tulajdon, ami csak létezik.

Ami valakinek gaz, az másnak gyógyszer, és csak egy nálam hatalmasabb valami tudhatja bárminek is a valós célját.

Végső soron mindig az a lehető legjobb, amire elhívatottunk. A többi, ahogy mondani szokás, a sorson múlik.

Az erőszakkal kapcsolatos hozzáállásunk mélyen ellentmondásos. Olyan kultúrában élünk, ahol az emberek teljes joggal feldühödnek, ha az utcán pofon vágok valakit, ugyanakkor az emberi tevékenység miatti napi néhány száz faj kiirtása - ami ezer-tízezerszerese a természetes kihalásnak - még egy szemöldökfelvonást is alig eredményez.

Az egyetlen igazi béke, ami valaha volt: a Vadon békéje.

Sose felejted el azt a pillanatot, amikor először csinálsz tüzet csiholással. Õsi, elemi, alapvető, lényegi érzés. A gazdasági összeomlástól való esetleges apokaliptikus félelmeid elszállnak az izzó szén ősi, elemi látványától, amely nemcsak a főtt étel és a meleg ígéretét kínálja, hanem a megnyugtató tudatot is, hogy mindent kézben tartasz.

Véletlenül kettévágok egy férget a kapámmal, az pedig mániákusan tekereg, épp úgy, ahogy én is tenném, ha valaki felnyársalna. Nem ez az első és nem is az utolsó ilyen alkalom. Vajon a fûszernövényeim vagy bárki más fûszernövényei ennek ellenére még mindig vegánok? Vajon egy féreg élete kevesebbet ér, mint egy szarvasé?

Egy focicsapatnak szurkolni egyfajta mérgező pótléka annak az alapvető primitív szükségletünknek, hogy egy olyan törzs tagjai legyünk, akiket ugyanaz a közös cél köt össze.

Thoreau egyszer azt írta, hogy a fa kétszer melegítette fel: először, amikor felaprította, és másodszor, amikor a tûz mellett ült. Nos, Thoreau vagy szûkszavú volt, vagy sokkal könnyebb dolga volt, mint nekem. Én úgy tapasztaltam, hogy a fa hatszor melegít fel: 300 métert cipelem a vállamon, fûrészelem, aprítom, rakosgatom, ülök mellette, miközben ég, és végül megeszem az ételt, amit főzök rajta.

A tudomány nagyon hasonlít az apámra. Gyerekkoromban örökké szétszedett még jól mûködő dolgokat, pusztán kíváncsiságból. Így aztán el tudta mondani, mi hogyan mûködik. Érdekes volt, kivéve anyámnak. Õt az őrületbe kergette. Amikor apa megpróbálta összerakni a rádiót vagy a telefont, amit éppen bütykölt, rendszerint elvesztett néhány alkatrészt, és olykor fontosakat, amiket nem volt könnyû pótolni. Egy ideig azt állította, hogy erre az alkatrészre amúgy sem volt szükség, míg végül a kütyü a garázs egyik polcára került, mûködésképtelenül.

A túl sok kényelem kétségtelenül a fejlett világ problémája, de ettől még nem lesz kevésbé probléma, vagy olyasmi, aminek a hatása nem érezhető a bolygó minden egyes szegletében.

Két trükk van a kasza biztonságos élesítésére. Az egyik az, hogy tartsd a penge hosszát szilárdan a karodhoz rögzítve; a másik a koncentráció. Ha elveszted a koncentrációt, az eredmény vér. Tapasztalataim szerint a meditatív állapotokat általában könnyebb elérni, ha ilyen egzisztenciális kérdésekről van szó.

Mind tudjuk, hogy a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve. Ez persze nem jelenti azt, hogy a mennybe vezető út rossz szándékkal van kikövezve. Sokkal inkább arról van szó, hogy minden szebb és jobb dolog felé vezető ösvényt a tényleges tettek tesznek járhatóvá.

Könnyû bátornak és erkölcsösnek tûnni, (...) ha a gazdagok és hatalommal bírók oldalán állsz - azok mellett, akiknél a fegyverek vannak.