Mezey Katalin

A szó erőtlen. Ha szép, hímzés csupán a lélek szőtte erős szöveten. De ha a szövet szétfoszlott, molyette, nincs mit csodálni a hímzéseken.

Emlékek ingei, ruhái, még meddig látlak titeket, meddig fáj - ha moslak, vasallak - a nem múló emlékezet?

Az emlékezet borostyánkövében nekem ma is az vagy, aki voltál. Noha tudom - tudnom kellene - hogy más lettél, változtál, alakultál. Ahogy változtam én is. Jóllehet, mint szakadt filmen az utolsó kocka, hogy kényszerûen megállt a kép veled rávésődtél belső homlokomra.

A sivár kezdet és a sivár vég között tarkán megrakja asztalunk a Sors, hogy legyen mitől a szívnek fájnia, s legyen mitől fájdalmas a búcsú.

Ki attól féltem, elveszítlek, megtartani már nem akarlak. Fellázadó ön-védelemmel visszakérem magam magamnak.

Olyan közel engedtelek magamhoz, hogy már végképp sosem fogom megtudni: ki vagy.

Mindenkire hat az a közeg, amelyben megszólal. Az az irodal­mi jelenidő, azok a költői szere­pek, amelyek egy költészet "mai napját" uralják. Meghatározzák a versolvasók ízlését és kész öltözé­keket kínálnak az indulónak. S ki ne öltözne be szívesen tizenhat-húsz éves fejjel Ady, József Attila, vagy Kassák Lajos - és sorolhat­nám az élő nagyokat is - ruhá­jába?

Akkor is "létrehozok", ami­kor hallott, "talált" szövegeket írok le. Mert ha mások, vagy én nem jegyeznénk föl őket, elvesz­nének, szétoldódnának ismét.

Ha valaki (...) ismeretlen környezetbe kerül, s kényszerítve van, hogy bármiből - a legcsekélyebb jelekből, a fal meszeléséből, az ablak nagyságá­ból, egy elheverő késből, kalapács­ból - olvassa ki ne csak jelenlegi helyzetét, de esetleg a vele tör­ténteket is, vagy azt ami várható: megteszi. Bizonyos jeleket baljós­nak, másokat reménykeltőnek tart majd, egyes tárgyak, színek, moz­gások hiányának is jelentőséget tulajdonít - tehát a kapott mini­mális információt szorult helyze­tében maximálisan hasznosítja. De ha egy versben "csak" ennyit ta­lál az olvasó, hajlamos érthetetlenségről, értelmetlenségről beszél­ni.