Michael Schur

A bûntudat alapvetően egy olyan érzés, amely akkor önt el minket, ha tudjuk, hogy valami rosszat tettünk - ez a kudarc belső érzete. A szégyen ezzel szemben a megalázottsággal áll kapcsolatban, ami tulajdonképpen abból ered, hogy a külső szemlélők hogyan ítélnek meg minket.

Bár a 19. században a kalodák szinte teljesen eltûntek, manapság új formában éledtek újjá: a közösségi médiában szinte minden nap pellengérre állítanak egy-egy legalább minimálisan ismert embert, aki valamilyen bántó dolgot tett vagy mondott.

Ha valakiben túl kevés a bûntudat, talán sosem változtat magatartásán, és hidegen hagyja, milyen hatása van tetteinek. Ezzel szemben, ha valakibe túl sok bûntudat szorult, esetleg alacsony lesz az önbizalma vagy teljesen magába fordul, mert attól tart, hogy fájdalmat okoz másoknak. Az arany középút valahol e két véglet között található - nevezzük tudatosságnak.

A bûntudat abból ered, hogy őszintén elbeszélgetünk saját magunkkal, és általában nagyobb eséllyel figyelünk oda (és reagálunk megfelelően) saját belső hangunkra, mint mások véleményére.

Mit csinálok? Tehetnék ennél jobbat is? Saját viselkedésünk kritikus átgondolása olykor kellemetlen és idegesítő, de ez az egyetlen ellenszer az apátiára, ami a fejlődés legfőbb ellensége.

Ha túl sokat aggodalmaskodunk tetteink esetleges, előre nem látható negatív következményein, egyfajta bénultság lesz úrrá rajtunk, így folyamatosan cselekedeteink lehetséges hatásain tépelődünk, és annyira aggódunk a legegyszerûbb döntések potenciálisan rossz kimenetele miatt, hogy már attól is rángógörcsöt kapunk, ha el kell döntenünk, melyik barackkonzervet vegyük meg a boltban. Azonban ha nem foglalkozunk a következményekkel, esetleg az apátia fogságába esünk, ha magasról teszünk arra, hogy egy-egy cselekedetünkkel komoly problémákat okozhatunk, könnyedén olyan emberré válhatunk, aki mindenre magasról tesz. Rá kellene lelnünk egy arany középútra, ami arra ösztönöz minket, hogy a lehető legjobban átgondoljuk a dolgokat, de közben képesek legyünk megbocsátani saját magunknak, ha a legjobb szándék által vezérelt tetteink esetleg borzalmas következményekkel járnak.

A "Mindig is így csináltuk" az ignoráns barmok végső érve. Attól, hogy valamit régóta csinálunk, még nem kell foggal-körömmel ragaszkodnunk hozzá. Ha kizárólag a bevett szokásokra hagyatkozunk, és nem vizsgáljuk meg kritikus szemmel, hogy ezek a szokások esetleg milyen problémákat okozhatnak, azzal tulajdonképpen középső ujjat mutatunk a fejlődés lehetőségének, illetve annak, hogy bármilyen szempontból is jobb emberekké váljunk. Direkt nem is próbálunk jobbak lenni, és ami még ennél is aggasztóbb: a meg sem próbálás tényét erényként könyveljük el.

Az emberi természet sajnos vonzza a kellemetlen titkokat.

Esetleg nyugtalanító lehet az a gondolat, hogy nem létezik isten, aki egy jól mûködő rendszert teremtene az ember számára, azonban ugyanez felszabadító is egyben. Ha nem kell parancsolatokat követnünk, és a jelentést nem a vallásban, a nemzeti identitásban vagy épp abban kell keresnünk, hogy fogorvos szüleink belőlünk is fogorvost akartak nevelni, akkor végre szabadon megválaszthatjuk, milyen emberek akarunk lenni a lehető legtágabb értelemben.

A jelek és az ómenek csupán azért léteznek, mert mi tudatosan észrevesszük ezeket, így nem szabad ezekre alapozni döntéseinket. Ha mégis így teszünk, el kell ismernünk, hogy nem a jel hozza meg a döntést, hanem egyszerûen arról van szó, hogy mi úgy értelmezünk egy adott jelet, hogy egy bizonyos döntés felé irányítson minket.

Az emberek az univerzumtól várják az értelmet, de az univerzum rideg és érdektelen, és esze ágában sincs értelmet szolgáltatni számunkra; valójában semminek sincs értelme, vagy legalábbis semminek sincs több értelme, mint bármi másnak. Tehát a semmi kis porszemei vagyunk egy ûrben lebegő kavicson, és olyan dolog után kutatunk, amit sosem fogunk megtalálni, vagyis az emberi lét alapjaiban abszurdnak tekinthető.

Az érvektől jobban érezzük magunkat, ugyanis választásaink elkerülhetetlennek tûnnek tőlük, így tulajdonképpen felmentjük magunkat a felelősség alól.

Sokan szeretnék azzal tölteni idejüket, hogy az erkölcsről és az erényről gondolkoznak, azonban sajnos ennél sokkal égetőbb kérdésekre kell koncentrálniuk, például, hogy ne haljanak éhen, ne vigye el őket valami borzalmas fertőzés, és ne lőjék őket halomra a fel-alá furikázó paramilitáris egységek. Akkor ez most az ő hibájuk?

Attól, hogy a körülmények születésünk után ráállítottak minket egy ösvényre, amelyre semmi ráhatásunk nem volt, életünk még rengetegféleképpen alakulhat. Gazdag, fehér, amerikai férfiak is küzdenek olyan betegségekkel, amelyek megnyomorítják az életüket, miközben biszexuális dél-ázsiai nőkből is lehet gazdag popsztár. Az élet egy hullámvasút; valaki vagyont szerez, amit aztán elveszít vagy elherdál; más jókor jó helyen vagy épp rosszkor rossz helyen van, amiből előnyt kovácsol vagy épp kellemetlen helyzetbe kerül miatta. Fontos kiemelni, hogy családunk és barátaink is más-más elvárásokat támasztanak irányunkban. Vagyis még ha életünket bizonyos fokú könnyítéssel vagy nehezítéssel kezdjük is, részben még mindig ki leszünk téve a szerencse kénye-kedvének. Az élet jelentős része - születésünk előtt és után egyaránt - a (jó vagy rossz) szerencsén múlik, úgyhogy jó, ha tisztában vagyunk vele, pontosan miként befolyásol minket ez a szerencse.

"Egy igazi férfi megcsinálja a szerencséjét." Egy ilyen mondat csak olyan embereknek szokta elhagyni a száját, akik gazdagok és szerencsések, ám fogalmuk sincs, mennyire szerencsések, hogy ilyen gazdagok.

Minél magasabbra kerülünk a ranglétrán a szerencse, a vagyon, a társadalmi státusz, illetve a világban félelem és fájdalom nélkül való szabad mozgás képességének terén, annál magasabb erkölcsi követelményeknek kell megfelelnünk.

Egy igazságos társadalom elismeri, hogy az ember nem tudja megválasztani, hová szülessen, ahogy azt sem, merre fújja majd a szél születése után.

A bocsánatkérés nem teszi jóvá az elkövetett rossz dolgot, de ha komolyan gondoljuk, a bocsánatkéréssel elősegíthetjük az okozott sebek begyógyulását. De ha a bocsánatkérés nem őszinte, illetve ha csak saját mentegetésünkre vagy kertelésre használjuk, akkor semmit sem ér. A bocsánatkéréssel arra kell törekednünk, hogy elnyerjük az illető bocsánatát.

Teljesen rendben van, ha elismerjük, hogy sikereinket részben a szerencsének köszönhetjük. Ez nem kisebbíti eredményeinket. Egyszerûen elfogadjuk, hogy sikereink részben a véletlenen múltak, és fejet hajtunk azok előtt, akik elég okosak és rátermettek ahhoz, hogy kihasználják az őket segítő kapaszkodókat.

Ha abban a szerencsében van részünk, hogy néhány évnél többet töltünk ezen a bolygón, akkor elkerülhetetlen, hogy olykor fájdalmat okozzunk szeretteinknek, ismerőseinknek és olyanoknak, akikhez semmi közünk. (...) Ha elfogadjuk ennek elkerülhetetlen voltát, akkor csak egyetlen dolgot tehetünk: összeszorítjuk a fogunkat, és bocsánatot kérünk. És lehetőleg minél előbb.