Michel de Montaigne

Asszonyaink egy kialakulatlan húscso­mót szülnek a világra, amibe számtalan új magvat kell vetnünk még, hogy igaz termé­szetét és emberségét felépíthessük. A szellem­mel is így vagyunk. Ha nem zabolázzuk ál­landóan, nem állítunk célt tevékenységének útjába, nem leli helyét s csak tántorogni fog a képzelődés parttalan vizein... .

Beszéde árulja el az embert, téged is, engem is, ez jelzi emberségünket.

A hazugság és alacsonyabb fo­kon a makacsság azok a hibák, amiket leg­először kell elfojtanunk, mielőtt szokássá válnának a gyermekben. Ha nem így teszünk, együtt növekednek és fejlődnek vele.

Ha az igaznak és a hamisnak egyet­len arca volna csupán, könnyebben eligazod­nánk rajta, mert mindig az ellenkezőjét hin­nénk annak, amit a hazug ember mond. De százfelé hajlik az igazság visszája, és határa nincs sehol.

A világ minden bölcsessége és tanítá­sa végül is ide torkollik: megtanít arra, hogy ne féljünk a haláltól.

Mondjon ki amit akar, végső célunk még az erény gyakorlásában is saját elképzeléseink valóra váltása, a gyönyör.

Mindenben, amit megkezdünk, ott feszül a végső eredmény: az indítás máris meghatározza cselekvésünk irányát.

Pályánkat a halál zárja le - életutunk eme utolsó határköve. Ha rémülettel tölt el, hogyan léphetnénk előre borzalom nélkül csak egyet is? A köznép úgy segít magán, hogy rá sem hederít.

Fiatalok és öregek egyenlő feltételek mellett hagyják itt az életet: mindenki úgy távozik belőle, mintha csak most érkezett volna.

Nincs az az aggastyán, ha túl is haladta Matuzsálem korát, aki ne érezne a testében legalább még vagy húsz évre való erőt.

Mindenki jön-megy, futkos, táncol, szót sem ejtve a halálról. De mikor ez eléje top­pan, hogy hirtelen és készületlenül elragad­ja őt magát, asszonyát, gyermekét, barátját, bezzeg tépi a haját s jajveszékel, dühöngő fájdalom és kétségbeesés lesz úrrá a lelkén! Ki látott már ekkora összeomlást, zûrzavart és felfordulást? Korábban kell a halállal számolni.

Sose tudhatjuk, hol vár ránk a halál, ezért várjuk inkább mi őt - mindenütt.

A szabad­ságára készül fel, aki felkészül a halálra. Tanuld meg, hogyan kell meghalni, s vége a rabságodnak. Ha szembe mersz nézni a halállal, leráztál minden kényszert, szolga­ságot. Semmi rossz az életben nem érhet, ha jól megértetted, hogy az élet elvesztése nem rossz...

Aminek egy napon meg kell esnie, megeshetik ma is.

Hirtelen és erőszakos ha­lál ragad el? Nincs mikor félnem. Másfajta, lassú kimúlás? Minél jobban elmerülök a be­tegségben, annál jobban kezdem utálni az életet. Egészségesen sokkal nehezebben szo­kom hozzá a halál gondolatához, mint ha magas lázam van.

A természet kézen fogva vezet az enyhe, szinte észrevehetetlen lejtőn, ap­ránként, fokról fokra toszogat egyre lejjebb, hozzászoktat-szelídít nyomorult állapotunkhoz; ezért nem ér rázkódás, amikor kihal belőlünk az ifjúság.

Az ugrás nem oly szé­dítő a rosszullétből a nemlétbe, mint a vi­ruló és kellemes létből a fájdalmas és gyötrelmes létbe.

Halálunk éppúgy mindennek a végét jelzi számunkra, mint ahogy születésünk minden­nek a kezdetét jelenti. Miért is egyaránt esztelenség sírni azért, mert száz év múlva nem fogunk élni, vagy ríni azért, mert száz évvel előbb nem éltünk.

Hosszú élet? Rövid élet? Egybemossa őket a halál. Mert hosszúság-rövidség nem mértéke annak, ami már nincs többé.

Ijesztőbb a sok rémült ábrázat és komor pompa, mellyel körülvesszük, mint a halál maga.