Michel de Montaigne

Ha a fejfájás a részegség előtt elő­venne, bezzeg őrizkednénk a túl sok ivástól. De az élvezet, hogy minket becsapjon, mindig elöl nyargal, s eltakarja - követ­kezéseit.

Akár gazdálkodással, akár vadászattal, könyvolvasással vagy egyéb foglalatossággal töltjük az időnket, sajtoljunk ki belőle min­den csepp örömöt, de egy lépést se tegyünk tovább, ha üröm kezdi keseríteni a szájunk ízét.

Ha az embert tesszük a mérleg serpenyő­jére, nem furcsa-e, hogy ő az egyetlen, akit nem saját mértékével becsülünk fel? A lo­vat erejéért és kitartásáért, de sohasem hámja szépségéért dicsérik. Az agarat gyor­saságáért és nem nyakörvéért vagy szíjá­ért, a madarat szárnyáért és nem csengői­ért. Vajon miért nem becsüljük az embert egyedüli tulajdonáért? Miért csak a kocsi­jáért, fényes palotájáért, hiteléért, jövedel­me nagyságáért, amikor mindez csupán olyan dolog, amely körülveszi és nem lelke tartalmát mutatja?

Ahogy a ko­médiások egyik percben császári vagy her­cegi maszkot öltenek, a másikban pedig már szolgák vagy szánandó teherhordók, az előírt szerep szerint, a császárral is éppen így áll a dolog. Nyilvános pompája elkáp­ráztat, de a függöny hasadékán át figyelve, igen közönséges ember őkelme is; néha még közönségesebb, mint legutolsó alattvalója.

Lehet akármennyi kincsed, nem ér sem­mit, ha használni nem tudod. Nem a birtok­lás, hanem birtokunk élvezete boldogít ben­nünket.

Bizony, csöppet sem könnyû tudomány az uralkodás másokon, amikor az önuralom is annyi gondot s bajt okoz.

Ne hidd, hogy a parancsolás olyan egyszerû dolog, ha jól is­mered az emberi ítélet tétovaságát s az új és kétséges ügyekben való döntés nehézsé­gét.

Az állandó vi­galom elveszi a dolgok ízét, megfoszt az igazi örömtől. Ha minden szomjad egyszeribe kioltanád, nem örülnél többé az italnak. Te nevetsz a bûvészek tréfáin: nekik az robot csupán.

Nincs terhesebb és unalmasabb dolog a mérhetetlen jólétnél.

Nem szívesen hívom tiszteletnek az alatt­való kötelező érzeményét. Hiszen nem én­nekem, hanem rangomnak adózik vele.

Néha a test öregszik meg előbb - néha a lélek.

Legnehezebb következetesnek len­nünk, legkönnyebb következetlennek.

Köznapi magatartásunkat vágyaink szi­matja irányítja, jobbra, balra, föl, alá, asze­rint, hogy az alkalom szele honnan fú; csak a megkívánás pillanatában tudjuk, hogy mit akarunk, s oly változékonyak vagyunk, mint az a bizonyos állat, amely környezetének színéhez alkalmazkodik. Hol elhatározunk valamit, hol elejtjük; máskor meg vissza­pártolunk hozzá: csupa ingadozás, követke­zetlenség. Nem megyünk, hanem sodródunk, mint amit visz a víz: olykor szelíden, olykor vadul, aszerint, hogy az ár haragos-e vagy csöndes.

Vannak bûnök, me­lyekben (hogy úgy mondjam) néminemû lelki nagyság rejlik: elmeél, szorgalom, bátorság, óvatosság, ügyesség és finesz kell az elkövetésükhöz.

Van abban valami, hogy az alvás édestestvére a halálnak. Mily könnyen há­nyattunk ébrenlétből álomba! Mily könnyel­mûen búcsúzunk fénytől és öntudattól!

A fájdalomnak idő kell, a halál pedig lerohan bennünket; min­den jel arra vall, hogy semmit sem érzünk. Csak a közelgése félelmetes.

Jót tettél? Szép és nemes dolog. Más tett jót veled? Hasznos dolog. A hasznos pedig nem olyan szeretetre méltó, mint a szép és nemes.

Az asszonyoknak eleme a férjükkel való ellenkezés. Ha csak egy lehetőségük van erre, két kézzel kapnak rajta. Egyszer is megkövetjük őket? Máris kiderítik, hogy mindenben nekik van igazuk.

Öregségünknek óriási előnye a közöny. Semmi sem érint már túlságosan, és csak legyintünk, ha becsaptak minket.

Ha más gondjairól hallok, nem érint különösebben. Inkább ma­gamba nézve kérdem, vajon nincs-e hason­ló gondom nekem is? Más baja figyelmez­tetés énnekem. Mással esett meg? - Engem késztet rá, hogy jobban ügyeljek.