Müller Péter

Csakis ésszel, értelemmel sohasem ismerhetsz meg igazán egy embert. Szív is kell hozzá.

"Jól csak a szívével és fejével együtt lát az ember" - ez az igazság. Nem véletlenül van két szemünk. Csakis így látjuk plasztikusan a valóságot. Az a "harmadik szem" - mely a hagyomány szerint megvakult bennünk, s ami valaha a homlokunk középén volt - egyetlen szem volt ugyan, de egyszerre látott érzelmesen és értelmesen is. Nemcsak érző, de értő tekintet is volt. Az igazi szeretet nem lehet csak érzelmes, mert akkor nem tudod, hogy kit szeretsz. Belevetítesz a másikba valakit, aki nem ő.

Merj szeretni. A szüntelen önvédelmedet fel kell adni. Le kell vetni a páncélodat, és ami alatta van, mindent - egészen a bőrödig. Aki szeret, bizonyos értelemben védtelenné válik. Ezért nem merünk szeretni. Félünk, hogy kiszolgáltatjuk magunkat, hogy visszaélnek velünk. Vissza is élnek. Nem egyszer. Százszor. És mégis: nyitni kell. Nyitni azonban csak erős ember képes! Akinek nincs félnivalója. Szeretni bárkit csakis erőből lehet, sohasem gyengeségből. Szeretni csakis az erős ember tud.

Nem tudok úgy beléd bújni, hogy ne hiányozzál még. Nem tudlak olyan szorosan magamhoz húzni, hogy ne hiányozzál még. Vágyódom rád, s néha azzal áltatom magam, hogy mint egy madárkát elfogtalak, a markomba szorítalak, végre az enyém vagy, de közben azért ott lappang bennem az aggodalom: elszállsz.

A hited vakhit, önáltatás, maszk, amely önmagad elől is takar. Nem az vagy, akinek véled magad. Látod, hogy gyakran nem neked, hanem másoknak van igaza. Õk tudják jobban - sajnos!

Nézz fel az égre! Lélegezz be néhányszor, jó mélyen. Gondolj arra - csak egy pillanatra -, hogy Csodában élsz, és benned is Csoda van!

Nehéz elfogadni egy másik embert, vele élni és elviselni a természetét. Nagyon nehéz. Valójában ez áldozat lenne. Föl kellene áldoznunk az egonkat. Az ego ugyanis - bár sóvárog sok mindenre, de szeretetképtelen.

Az igazi szeretet - bármilyen patetikusan hangzik - időtlen! Lánykorodban éppúgy szeretlek, mint vénkorodban. Nem múlik el. Kár, hogy megöregedtünk - de a tûz nem hunyt ki.

Az élet egyszerre öröm és fájdalom. S amíg lélek van a testben, mindkettőt átéljük. A derût és a bánatot. A találkozást és az elhagyatottságot. Azt, hogy "vele" - és azt, hogy "nélküle". Csak a holt nem érzi mindezeket, mert nem létező. Közönyös. Nincs. Csak az fáj, ami él.

Ha szeretsz valakit, aki nem szeret: felejtsd el. Még akkor is, ha az a valaki a férjed, a feleséged vagy az anyád. Bocsáss meg neki, de felejtsd el, szegényt. Tudom, hogy fáj - néha egy életen át -, de menj tovább!

Aki fölfelé él, azt a bajok, nehézségek, küzdelmek erősítik. Aki lefelé él, azt ugyanezek gyengítik, és előbb-utóbb szétmorzsolják.

Az elidegenedés biztos jele, amikor valaki beszéddel akarja kitölteni azt az ûrt, amely a szeretet hiányából fakad. Ezért félünk a csendtől.

Minden változik. Csak lényed legközepe, a szíved nem. A hûség azt jeleni, hogy innen, a mozdulatlan középből látod és éled az életedet. Ha kijjebb lépsz, máris elsodor az örvény.

A hûség az örökkévalóság sejtelme a mulandóságban.

Sérelmein csak a gyenge rágódik. Az erős odacsap, nem is foglalkozik a megbocsátás gondolatával. Ez ugyan nagyon mezítlábas bölcselet, mégis igaz: mindig csak a gyenge sérül bennünk, az erős soha. Ott, ahol erős vagy, nem tudnak megbántani.

Jó illat van a temetőkben - és az embereknek utólag eszébe jut, hogy szeretniük kellett volna egymást.

Amikor bajban hirtelen félrerántod a kormányt anélkül, hogy tudnád, mit teszel - a lelked jelen van. Egyébként nincs. A múlton rágódik, vagy aggodalmaskodik a jövő felől.

Sorsod drámájának nem csak szereplője, de szerzője is vagy. Magad írtad, és most is írod és játszod, szüntelenül.

A lepke a hernyó jövője.

A világ "megváltása" nem ott kezdődik, hogy a társadalmat felforgatom, hanem ott, hogy önmagamat gyökeresen megváltoztatom.