Müller Péter

Belehalni valamibe, főleg a szerelembe, csakis hősök tudtak.

Anyák félik gyerekük félelmeit, átveszik fájdalmas betegségüket - néha meg is halnak miattuk.

A boldogság átsuhan rajtunk, rendszerint akkor, amikor a legkevésbé várjuk, s a megértés fénye is akkor villan föl bennünk, mikor abbahagyjuk az igazság konok, erőszakos üldözését.

A szerelemhez nem elég egy tüzelő szuka és egy kan egér!... Ahhoz egy Király kell és egy Királynő!... Két szabad ember!... Két "magam ura" ember!... Nem sóvárgás, vonítás!... Van benne az is, de nem az a lényeg!... A lényeg, hogy nem elvesztek, hanem kiteljesedtek benne!... És az érzésnek nem a szolgái, hanem az urai maradtok!

- Most, hogy közeledik a búcsú, az elválás, a félelem a magánytól, a kilátástalan jövőtől, és jön a rémült gondolat, hogy: "Tapadjunk össze ebben a halálra ítélt, félelmetes, reménytelen világban, mert nem jó egyedül"... mindez azt kiáltotta bennetek: "Maradj velem!"... Ez nem szerelem. - Hanem mi? - Menekülés.

Ha azt képzeled, hogy beteg vagy, az is leszel! Ha hiszel a gyógyulásodban - de igazán hiszel -, meggyógyulsz. Ha hiszel magadban és a jövődben, a hited anyaggá formálja a láthatatlant, és élhető jövőt írhatsz magadnak. De ha mások hipnotizálnak, akár tönkre is tehetnek! Olyan káprázatokba hajszolnak, melyekbe belealjasulsz. Te is árthatsz önmagadnak, és mások is neked. A képzeleted erejével magadra idézhetsz egy olyan vacak életet, melyet nem szívesen élsz.

Boldogság az, amikor az ember megérkezett, behúzza evezőjét és azt mondja: megérkeztem, nem megyek tovább.

Kell olyan órákat teremtenünk, amikor nem a lábunk elé, hanem a csillagokra nézünk, hogy megpillantsuk a valódi útirányt és távlatot. Az ember egy sûrû erdőben lehet, hogy csak a következő fát látja, de ha nem veti a tekintetét a sarkcsillagra, nemhogy az erdőből nem fog kitalálni, de még a következő lépését sem tudja jó irányba megtenni.

Igazán csak az tudja az embert kihozni a sodrából, aki fontos neki. Akit szeret.

Az élet mindannyiunk jelmezét és maszkját felismerhetetlenül átvarázsolja. De ha valakit szeretsz, az alig változik a szemedben: eltelik hatvan-hetven év, és ugyanazt érzed a közelében. Ugyanazt a sugárzást, ugyanazt a szóval kifejezhetetlen érzést, hogy "ismerem!".

Belelátott a Boldogságba, és a Boldogság is látta őt.

Érdekes dolog a lelki sebeknél, hogy sokkal lassabban gyógyulnak, mint a testiek. (...) Néha úgy tûnik, hogy a fájdalmunk (vagy a félelmünk) időtlen. A lélek emlékezete mélyebb és valóságosabb, mint a testé.

Ha eláruljuk, mi tesz bennünket boldoggá, a legmélyebb titkunkat adjuk ki... Tudom.

Az benne van a bölcs könyvekben, hogy szeress meg higgy meg örvendj meg légy boldog - de a "hogyan" az nincs! "Szeresd az ellenségedet!" Ezt értem. De hogyan, ha egyszer utálom és gyûlölöm? "Légy boldog!" Hát persze. De hogyan, ha boldogtalan vagyok és kétségbeesett? "Ne félj!" De hogyan, ha szüntelenül szorongok, és be vagyok tojva?

Férfi és nő között sokféle feszültség lehet, melyet meg lehet oldani a férfi, de a nő igazsága szerint is. A két "igazság" nem ugyanaz, mert más szemmel nézik a világot, s a maguk módján mindkettőjüknek "igaza" lehet.

Aki megtalálta lelke közepét, az önmagára talált.

Tudj örülni a kis sikereknek! Ne azt nézd, milyen messze vagy még, hanem azt is, ahová már elértél!

Lelkünkből nemcsak a saját történetünk olvasható ki, hanem mindazoké, akiknek a sorsa, akár a legtávolabbról is, összefügg a miénkkel.

A sors sohasem egyenes vonalban, hanem cikcakkban szövődik. Eltér, visszatér, meglódul, megtorpan - már úgy néz ki, hogy az egészből nem lesz semmi, amikor hirtelen mégis megvalósul valami.

Az igazi boldogság az, amikor észre sem vesszük; olyan, mint az egészség, a tiszta víz, a szép táj, a nevető csecsemő, egy szelíd, jó szándékú mosoly... A boldogság: természetes.