Müller Péter

Az apokalipszis éppúgy része a buddhizmusnak, mint a taoista filozófiának vagy a keresztény és a zsidó vallásnak. Mindig tudták, hogy az emberiség nem fejlődik, hanem válság felé halad.

A mai kapcsolatok attól üresek, hogy nincs ott az angyal. Vagy, mivel üresek, nem jön az angyal. Nem igazi barátság, nem igazi szerelem, pedig azzá tudna válni egy pillanat alatt.

Nem az a kérdés, hogy ki milyen, hanem hogy mit csinál. Az ember jellemzésénél az igei megközelítés a jó és nem a jelzői. Az embert nem lehet minősíteni.

Sok okból sírhatunk. Lelki fájdalomtól, hirtelen örömtől, a kéjérzettől, de néha még az intenzív szerelemtől is elolvadunk. Elkezdünk csurogni. Folyik belőlünk az, ami bennünk a legtengerszerûbb, a sós könnyünk - elbőgjük magunkat. Amikor a tengerben fürdök, eszembe jut, hogy én most Isten "öröm-könnyében" úszok; akkor sírta ki magából ezt a sós-keserû óceánt, amikor rádöbbent, hogy teremtése milyen gyönyörû.

Nőiesnek csak azt a megnyomorított lényt nevezzük, aki alázatosan szolgálja férjét. Akinek nincs más életcélja, mint az anyaság - ha a gyereke felnő, akár meg is halhat, mert nincs miért élnie tovább. Ha valakinek az igazi természete el van nyomva - nyomorék. Nem egészséges ember.

A neurózis. A hisztéria. A depresszió. Az Igazi Férfi ezeket nem ismeri. Szomorú lehet, depressziós soha. Mert az már az önelvesztés jele. A depresszió nem egyéb, mint a szellem elárulásának a következménye.

Nem az a baj, hogy férfiuralom van. Az még lehetne jó is. A baj az, hogy annak a férfinak, aki hatalmon van, fogalma sincs róla, hogy milyennek kéne lennie az igazi férfinak. Vagyis nem tudja a szerepét jól eljátszani - nem tud jól szeretni.

A lelki szeretet nem más, mint az érzéki szeretetnek egy magasabb minőségû, finomabb halmazállapota.

Az érzéki szeretet pedig hosszabb távon már nem mûködik, mert a legmulandóbb szeretet-forma. Ugyanaz a gond vele, mint mindennel, ami testi: időhöz kötött.

A kéj a teremtés boldogsága.

Az élet olyan, mint egy szüntelen jelmezbál: örökké ruhát, arcot, maszkot cserélünk.

Meghalt bennünk a gyermek. Szellemhazánkat elfelejtettük, üzeneteit nem halljuk, vagy csak nagyon ritkán és hamisan. Megöregedtünk, és nem jól. Álomtalanok lettünk. Mágusok helyett csaló bûvészek. Mutatványaink néha látványosak, de nem bírják az időt. Pedig eredetileg azért hoztunk létre mûveket, azért írtunk, zenéltünk és festettünk képeket, azért tanítottunk és prófétáltunk, hogy a világot átvarázsoljuk. Nem sikerült.

Pörgés, összevisszaság, rohanás, önzés, káosz, még ott is, ahol érzelmileg fájdalmas erővel vonzódunk egymáshoz.

Vannak az életünkben olyan események, amelyekről - miközben javában zajlanak még - tudjuk, hogy sohasem felejtjük el. Ilyen egy-egy jó beszélgetés, egy ölelés, néha egy szép zene; amíg éled, egy Hang azt mondja benned: "szívd magadba jó mélyen ezt az élményt, mert ebből kell táplálkoznod egy életen át!" Ne felejtsd el!... Ide vissza kell találnod, mindig!

Először hinni kell a hitben, s csak utána jön meg az igazi hit.

A szeretet hiányában a lélek fázni kezd, a hideg rázza, s ha nem tudja elviselni: bele is pusztul.

Azt mondom, a szeretet az egyetlen, amit nem kell mutatni. Tévedhetetlen jele van, amit behunyt szemmel, szavak s virágok nélkül is azonnal észre lehet venni. A szeretetből ugyanis meleg árad. Nem hideg, nem is perzselő forróság, hanem meleg. Testmeleg. Belépek egy lakásba, és érzem, hogy itt szeretik egymást.

Nem tudtam kibontakozni a káprázatomból. Botorkáltam a jól megszokott és egyedülinek hitt valóságomban, és képtelen voltam tudomásul venni, hogy ez már nem az enyém. Beletapadtam az életembe, mint a légypapírba. Oly mértékben belevarázsoltam magam életem álmába, olyan valóságosnak véltem, hogy nem tudtam fölébredni belőle. Rettegtem, hogy minden elvész. Nemcsak a világom, de én magam is.

Bármennyire is külön dobol a magánszívünk, mégis "együtt vagyunk". Vagyis itt lakik az igazi szeretet. Bár a szívünk külön ver, de az életünk közös. A te szíved és az én szívem lehet, hogy más ütemben ver, de a Teremtőnk közös. Ugyanaz a "dobosunk".

Nem tudta se önmagát, se másokat szeretni. Szívét börtönként élte meg... ki akart törni belőle... szeretni akart... azt akarta, hogy szeressék... és ezért fölrobbantotta szívének falait... nem tudta, persze, hogy ebbe bele is halhat... az utolsó pillanatban döbbent rá, amikor már késő volt.