Müller Péter

Nem azért, mert elmúlt - a múlt is lehet nyomasztó -, hanem azért, mert mindez már nem benne van. Benne öröm van! Felszabadult, bizsergető öröm. Ezek a képek nem egyebek, mint egy régen vízbe dobott kő késve érkező hullámai.

Csak az agyunk volt fejlett! Túl okosak voltunk, túl értelmesek, már mindent tudtunk... csak élni és szeretni nem!

Én tartottam vissza magamat fukarul és görcsösen, még akkor is, ha ettől jobban szenvedtem, mint ő! Inkább fájjon, inkább legyek magányos és száraz és örömtelen és szerencsétlen, mint hogy vele boldog legyek! ...MERT NEM SZERETEM!...

Ne hagyd egyedül! Menj utána, és figyeld meg, hogyan viselkedik egy ember, aki életében először találkozik a valódi Csodával.

Az arcod mellett suhan el ez a riadt tekintet, de egyelőre nem fordulsz meg, szoktatod magad az új felismeréshez, amit mindig is sejtettél, de talán sohasem érezted még ilyen tisztán; hogy elbeszélt életbe te is bele vagy keveredve, azt nem lehet személytelenül meglesni egy kulcslukon át; a hősök visszanéznek rád, és akarnak tőled valamit, néha olyan erővel, hogy emléküket még az álmaiddal is magaddal viszed.

A szeretetben - mondják az angyalok - titkok nemcsak azért nem léteznek, mert nem mondjátok ki őket, hanem azért sem, mert ha valódi a szeretet, a másik akkor is tud rólatok mindent, ha sohasem mondjátok ki. Ha valóban szerettek valakit, benne jártok, érzitek, amit érez - és tudjátok róla nemcsak azt, amit valaha tett, hanem azt is, amit csak ezután fog elkövetni.

A szeretet minél erősebb, annál érzékenyebb.

Valószínû, hogy a szeretetnek nincs határa. De ez nem olyasmi, amit tanulnunk kellene, mert bennünk van. Lelkünk mélyén, eltemetve. A tanulás nem egyéb, mint kiszabadítás. Ahogy egy mentőosztag felszínre hozza egy bányaomlás mélyéről az élőket, úgy szabadíthatja ki az érlelő szenvedés a még élő és dobogó szívünket az önzés romjai alól.

Minden ölelés, melyben nincs önátadás: hazug.

Mindenem a tiéd - mondja egy jó anya -, ha többet kérsz, nem adok, mert elrontalak. Inkább bömbölj az ajtómon kívül, minthogy hitvány ember légy.

Sokféle szeretet van. Apai, anyai, testvéri, baráti, felebaráti. Családszeretet, gyerekszeretet... Ezek mind erős kötések. Főleg az anyai szeretet. De intenzitásában semmi sem fogható ahhoz, ahogy egy férfi és egy nő – ha összetartoznak – szeretni tudják egymást!

Egy ember van, egyetlenegy, akivel mindvégig együtt élsz: önmagad.

A szeretet természetes állapot. Olyan, mint a testi ember számára a levegő. S amikor megszületünk, hiányzik ez a "levegő". Szeretet nélkül légszomjunk van. Az egész lényünk magányosan didereg.

Minél mélyebben szeretünk valakit, annál kevésbé fontos a külseje.

A barátság nem az érzelmeinkből, hanem lényünk legbelsejéből ered.

Ha egy sötét erdőtől félsz, bele kell menni a sötét erdőbe. A félelemmel szembesülni kell. Ez tényleg használ valamit. Mert, mint mondják, az ember a saját képzeteitől fél.

Van a kimondott szöveg, amit a fülünkkel hallunk és az eszünkkel értünk - és van a "szövegalatti", vagyis a lényeg, amit nem hallunk és nem értünk. Vagy nem akarunk érteni! Ilyen is van. Hogy az ember lelki lustaságból, gyávaságból vagy érdekből nem akarja megérteni, amit a másik valóban üzen neki - inkább elhiszi a hazugságot.

Mindig az anyja ismeri jobban a gyerekét! Õ tudja a titkos gondolatait, ő tudja megfejteni a hallgatását, a mosolyát, a duzzogását, ajkának biggyesztését, vagy azokat a félmondatokat, amelyeknek különös jelentésük van.

Az áldozat (...) önlegyőzés. Ez a mindennapi Hősiességet jelenti. Mindennap föl kell áldoznod magadban valamit a célod érdekében.

Bármi, ami lényedben nem tetszik (agresszió, gyávaság, lustaság, félelem stb.) s meg akarod változtatni, csakis így lehetséges: sok munkával. Aszkézissel. Rendszeres gyakorlattal. (...) Ahhoz, hogy mindezt megvalósítsd, vagy más szóval, a tiéd legyen, hogy te legyél az - sok munka szükséges. (...) Csak az lesz a miénk, amiért áldozatot hozunk.