Müller Péter

Tudni kell, miért szenvedünk - és tudni kell azt is, hogy aki értelmesen szenvedett, az nem meghal, hanem megboldogul.

Az egyedüllét átmeneti állapot. Megszületni se tudtál volna egyedül. És élni sem tudsz sokáig mások nélkül, és mások sem nélküled. Csak tévedésből gondolják. Végül mindenki összeroppan az önzés, a mohóság és az elidegenedés jégsziklájába fagyva.

A nők felszabadulási harcában nem egy rabszolgalázadás, hanem az Élet megmentésének a kísérlete rejlik. Az Életé, melyet ők hoztak létre, és ezért fontosabb nekik, mint a férfiaknak. A nőnek az emberiség az életmûve. A létért a férfi számára ismeretlen erejû felelősséget és aggodalmat érez.

Az igazi férfinak egy nő nem csupán a szeretője, nemcsak a gyermekeinek anyja, hanem az ő Anyaistennője, aki emberré formálta őt a szinte semmiből.

A férfiuralommal nem az a baj, hogy rosszul bánik a nőkkel, hanem az, hogy tönkreteszi az egész földi életet. Megrontja, és végül el is pusztítja.

Aki lélekben gazdag, nem koldul se jó szót, se szeretetet. Inkább ad.

A gyûlölettől, a rosszindulattól, az aljasságtól, az igaztalan bírálattól egyvalaki védhet meg: önmagad.

Aki önmagát legyőzte, azt nem lehet legyőzni! Az verhetetlen. Erős. És derûs.

Minden léleklátás olyan, mint egy mélytengeri merülés. Ahogy a testünk, úgy a lelkünk genetikája is a mélymúltból ered - magával hozott régi dallamot játszik el minden ember.

Két misztérium van. Az egyik, amikor valaki a szerepébe beöltözik. A másik, amikor a szerepéből kilép.

A levertség és szomorúság jól elvan önmagával, örömünket és boldogságunkat azonban csak akkor élhetjük meg igazán, ha van kivel megosztani.

Valójában az örömömet nem "megosztom", hanem bevonom a másikat is, mert egyedül egy magányos szikra is hamar kialszik, ha nem tudja a környezetét lángba borítani.

Amikor kisüt a Nap benned, amikor megjön az életkedved, amikor a legnagyobb bajod sem baj - ez mind angyali segítség! Nem ő adja, kívülről, hanem felhozza belőled, mert ismer. És tudja, hogy lelked legmélyén mindig derû van.

Minden őrült bölcsességnek gondolja a bolondságát, és a mások bölcsességét pedig bolondságnak.

Bármilyen zûrösek, zavarosak és "őrültek" vagyunk, ezt csakis úgy tudjuk elviselni, hogy azt hisszük: mindig igazunk van. (...) El kell hitetni magunkkal, hogy nem bennünk van a hiba, hanem másokban, különben nem tudnánk ilyen tántorogva élni. Nem lenne önbizalmam, ha folyamatosan szembesülnék azzal, hogy nem nekem, hanem a többieknek van igazuk.

A legnehezebb magunkat megváltoztatni. Szokásainkról leszokni, s új emberré válni. Ha sikerül, azt mondjuk rá, "újjászülettünk", s ez tényleg így van. Valaki meghal bennünk, s valaki újjászületik. Meghal az ostoba, s megszületik a bölcs. Meghal a rossz, s megszületik a jó. Meghal a boldogtalan, s megszületik a boldog. Minden jó fordulat az életünkben egy kis halál és egy kis feltámadás.

Mérhetetlen erővel ragaszkodunk a hibáinkhoz, mert éltet a vágy, a sóvárgás és a megszokás, és az a tévedés, hogy egyszer mégiscsak elérjük a célt.

A félelmedet nem legyőzni kell, hanem megérteni.

A csoda észrevétlenül lép az életedbe. Hétköznapi, közönséges, szürke pillanatnak álcázza magát. És csak sok év múlva döbbensz rá, hogy igen, ez csoda volt! Észre sem vetted!

Az igazi táncban az a legszebb, ha messzire röpül tőled a társad, de te egyedül, magányosan pörögve is tudod, hogy visszatér hozzád. Ha nem tér vissza, nem volt igazi tánc.