Murakami Haruki

Minden mozgásban van ezen a világon. A Föld, az idő, a fogalmak, a szerelem, a sors, a hit, az igazság és a hamisság is forgandó. Minden képlékeny, mint a folyékony halmazállapotú anyagok. Semmi sem marad meg a helyén, egy adott formában. Az univerzum is csak egy nagy szállítási vállalat.

Először szégyen kérdezni, nem kérdezni mindhalálig szégyen. Többet ér egy kérdezem száz keresemnél.

Vers és szimbólum ősidők óta összetartozik, mint kalóz meg rum.

Életedben először hatalmasodik el rajtad az érzés, hogy irigyelsz valakit. Végre már ezt az indulatot is ismerni fogod. Úgy felperzseli a szívedet, mint a bozóttûz.

Amit mi énnek és tudatnak nevezünk, az csak a jéghegy csúcsa, a nagyobbik rész a sötétség ismeretlenségébe süllyed. És ez a szétszakítottság bizonyos esetekben ellentmondásokba és zûrzavarokba taszít bennünket.

Míg Edison fel nem találta az izzólámpát, a világ nagy része szó szerint koromsötétbe burkolózott. A külső, fizikai sötétség és a belső, a lélek sötétsége összekeveredett anélkül, hogy határvonalat lehetett volna húzni köztük. Éppenséggel közvetlen kapcsolatban voltak egymással.

Az irónia bölcsebbé és naggyá teszi az embert.

Tételezzük fel, hogy minden választásod, igyekezeted sorsszerûen kudarcba fullad, azért te továbbra is szilárdan te magad vagy, és nem más. Te önmagadként haladsz előre.

Sok minden történt velem, körülöttem, ezek közül van, amit én magam választottam, és van, amit egyáltalán nem. Csakhogy a kettőt már nem nagyon tudom egymástól megkülönböztetni. Vagyis amiről azt hittem, hogy én döntöttem, annak megtörténte - úgy látszik - már jóval előbb elrendeltetett, még mielőtt én választhattam volna. Olyan érzésem van, mintha egyszerûen csak követném azt az utat, amelyet már valaki kijelölt számomra. Akárhogy is gondolkodom, akármennyire erőlködöm, mindhiába. Vagy talán éppen azért, mert tőlem telhetően igyekszem, úgy érzem, hogy egyre jobban megszûnök én magam lenni. Folyton távolodom a saját pályámtól. És ez rettenetes, kibírhatatlan érzés. Nem is, talán jobb, ha azt mondom: félelmetes.

Hja, a világ naponként változik. (…) Mindennap bizonyos időben leszáll az este, de mire felvirrad, a világ már nem ugyanaz, mint előző nap volt.

Szeretem a furcsa embereket. (...) Ezen a világon sokan vannak, akik fapofát vágnak, normális életet élnek, s közben teljesen megbízhatatlanok.

A szûkagyúság megöli a képzeletet. Egyoldalú tézisek, üres frázisok, lopott ideálok, merev rendszerek. Én ezektől félek. Rettegek tőlük és gyûlölöm őket. Természetesen nagyon fontos az, hogy mi a helyes és mi nem az. A hibákat, tévedéseket felül kell bírálni, és még korrigálni lehet őket. Ha van bátorságunk beismerni a tévedést, változtathatunk a dolgokon. De a képzelőerő hiányából fakadó értetlenség és könyörtelenség olyan, mint az élősködő féreg. A gazdát is átváltoztatja, maga is változik, hogy terjeszkedhessen. Erre nincs mentség.

A legkiábrándítóbbak azok az emberek, akikből hiányzik a képzelőerő. T. S. Eliot ezekre mondja, hogy "üres emberek". Olyanok, akik nem látnak a felszín alá, észre sem veszik, hogy az a lyuk, ahonnan hiányzik a képzeletük, érzéketlen szalmatörekkel van betömve. Õk maguk is érzéketlenek, üres szavakat zúdítanak a másikra, és olyasmit erőltetnek rá, amit az nem akar.

A diszkrimináció milyenségéről és arról, hogy milyen mélyen sérti az embert, csak az tudhat, aki ennek áldozatául esett. A fájdalom személyes, mindenki a maga módján érzi, mindenkinek vannak sebei.

A boldogságnak csak egy fajtája van, a boldogtalanságnak ahány ember, annyiféle, megszámlálhatatlan. Ahogy ezt Lev Tolsztoj megfogalmazta. A boldogság csak mese, a boldogtalanság az igazi sztori.

Tapasztalatból állíthatom, hogy az ember mindig szörnyen akar valamit, ami nem akar összejönni. Amikor viszont ész nélkül menekül valami elől, hirtelen szembetalálja magát vele. Persze ez csupán puszta általánosítás.

A csend hallható. Hallgatom a csendet.

Te félsz a képzelőerőtől. Az álomtól még ennél is jobban rettegsz. Attól a felelősségtől, amely az álomban kezdődik. De nem lehet nem aludni, ha elalszol, akkor meg jönnek az álmok. Ébren valahogy elnyomod a képzeleted, de az álmot már nem tudod.

A vágy mint éhes ragadozó ûz téged, bárhol is vagy. Még az erdő mélyére is eljut. Erős, szívós, kíméletlen, nem ismer fáradtságot, nem adja fel.

Ugyan, mi minden van még ezen a világon, ami még fel sem tûnt eddig, mennyi minden, amit még nem ismerek! Mindezt végiggondolva egyszerre gyámoltalannak, erőtlennek érzem magam. Akárhová megyek is, ettől a gyengeségtől sohasem tudok elmenekülni.