Istenem, de elcsöndesedünk, Ha mámoros főnk kijózanul. Lassankint de meglágyul a dac, S a szívünk, a szívünk tûrni tanul.

Kapcsolódó idézetek

1. Az élet, melytől mámoros a szív, egyszer majd halált is kér a dalában, s elnémul... Csak a Halál s az Öröm parancsol ránk hirtelen hallgatást.
2. Szoktatom szívemet a csendhez. Nem oly nehéz - idesereglik, ami tovatûnt, a fej lehajlik és lecsüng a kéz. József Attila
3. Színem változik, arcomon méreg sáppad, a hû értelem elhagyott, titkon könnyezem is, tudom; lassú tûz, szerelem kínoz, elégek én. Quintus Horatius Flaccus
4. Megszelídíti a bősz haragot múlása időnek és enyhíti a gyászt, könnyül tőle a szív. Sok mindent hoz a csöndes lépte a lomha időnek. Publius Naso Ovidius
5. S ha elenyészünk végképp odalenn: Melletted nyugszik hamvadó fejem, A néma éjben átkarollak, Porló szivem szivedbe olvad, Együtt leszünk, míg tart a végtelen! Ábrányi Emil (ifj.)
6. Immár gyógyulok, A fájdalmam is mind mélyebbre rejtem. Immár mosolyogni megtanultam újra És aztán rendre szépen elfelejtem. Berde Mária
7. Csókoljuk egymást, együtt pihenünk, Áltatjuk egymást, hogy egymásra vártunk, Halvány az ajkunk, könnyes a szemünk, Sápadt a lángunk. Ady Endre
8. Nekünk, embereknek sok minden fáj, és sokszor nem is tudjuk, mi az oka a fájdalmunknak. Csak ránk telepszik a szorongás, és összezsugorodik tőle a lélek. Fredrik Backman
9. Naponként árvább egy reménynyel, S egy csalódással gazdagabb, Szivünkből ekként fogy az élet, Cseppenként igy fogy, igy apad. Szendrey Júlia
10. Lassú kortyokban nyelném újra és újra drága lényed mámorító közelséged soha meg nem unnám veled a létezés szégyenét elviselni megtanulnám de fogytán már időnk otthonunk és vesztőhelyünk ez a sivár kietlen terep ne sírj te gyönyörûséges ne fordítsd el a fejed öleljük inkább át egymást vacogva hideglelősen ameddig csak lehet.