Nagy Endre

Ilyenek vagyunk mi férfiak: a kor sohase tud bennünket mentesíteni férfi-voltunktól.

A világ leggyönyörûbb pontja is jelentéktelenné válik, ha az ember egyedül telepszik melléje és a világ legjelentéktelenebb pontja is gyönyörûvé válik, ha két egymást szerető ember találkozik benne össze.

Az embernek magának kell a párját megteremtenie és nem úgy, hogy a párját erőszakolja önmagához, hanem hogy önmagát alakítja önfeláldozással a párjához. Ez a kölcsönös önfeláldozás: a szerelem.

Az ember általában egy tökéletlen lény; ez az egy az, ami a halál munkáját menthetővé teszi.

A szerelem olyan, mint a tutaj: önmagának szállítóeszköze.

Az igazi, hazugságmentes családi életben szülő és gyermeke között olyan barátság fejlődik ki, amilyen az élet semmiféle más viszonylatában meg nem terem. Ezt a barátságot az évek el nem koptatják; ellenkezőleg, egyre nemesebbé patinázzák. Ennek a barátságnak semmi köze sincs a tisztelethez és hálához; nincsenek hideg szertartásai és unott kötelezettségei, hanem eleven kötelék az, amely mindkét félnek a szívében gyökerezik.

Mindenki magában hordja jövendőbelijének negatív mintáját és az ember, akit talál hozzá, csak a nyersanyag, amelyből vágyai képére kiönti a maga ideáljait.

Az ember vak sors játékszere, véletlen esélyek sodorják jobbra-balra, de a legmakacsabb balvégzet sem akadályozhatja meg abban, hogy ne iparkodjék a szerelemre, a boldogságra. Eléri-e? Nem éri el? Tulajdonképpen mindegy is.

Akik igazán szeretik egymást, olyan utálkozás, fáradság, unalom nélkül hordozzák egymást, mint ahogy a nyálat hordja az ember a szájában.

Az ember nem a fajt tartja fenn, hanem önmagát; a faj szerencséje, hogy ebből a kevésből is meg tud élni.

Úgy, ahogy nincs két teljesen egyenlő ember a világon, éppúgy nincs két teljesen különböző se.

A szerelem nem osztályozható alcsoportokra. Nincs külön téli és nyári szerelem, szerelem esős időre és napsütésre, szerelem átutazók számára és huzamosabb használatra. Szerelem csak egyféle van, akár gazdagoknál, akár szegényeknél, akár Európában, akár a pápuák földjén.

A szülőnek (...) a gyermekkel szemben csak egy nevelőeszköze van: a maga életének szemléltető példázata.

A legtöbb gyermek mikorára felnő, úgy hunyorít össze a szüleivel, mint a bûntársaival.

A szerelem: az a törekvés, hogy két fél-ember egy egésszé egyesüljön.

Az embernek öregségére csak egy igazi társa marad: férjnek a felesége, feleségnek a férje.

A szerelem (...) nem valami kivételes izzási állapot, nem betegség, nem periódus, hanem életforma.

Férjnek nem lehet költőibb vallomása, hódolóbb mozdulata, mint amellyel feleségének a kasszakulcsot átadja.

A szülők csak azt az erényt nevelhetik a gyermekükbe, ami bennük is megvan.

Tulajdonképpen nem a szülők nevelik gyermeküket, hanem a gyermek neveli szüleit. Arra kényszeríti őket, hogy olyanok legyenek, amilyennek őt óhajtanák kinevelni.