Pálnagy László

Ha emléked éled mit nem talál éned s kivár a múlt, de sivár és rút; mert apad a kút...

Ámuló parázs csillan a mélyben, Szemeid tükre ma végtelent int. Pillantás illan időben, s térben... Lassuló szívemnek lobbanást hint. Remegőn simítom ajkadról szavaid, már őrjöng a vérem, s rohanna eléd... Félelem markában emlékek hamvai, de ölelő holnapom elindult Feléd...

Ölelj, ölelj még! Karjaid számomra a Világmindenség határát jelentik.

Emlékpolip aszalt angyala fojtogat... Görget. Idő-szkarabeuszt majmolón. Pörget. Letûnt múlt-masszát hajszolón. Mint valami mínusz Isten. Rángat! Tegnap-hóhérként emel új vádat.

Mondjam? Vagy hallgassak? A szomorú az, hogy így sincs mód a megismerésre. A megértetésre. A megértésre. Hiába minden, átalakulnak a gondolataink. Én ugyan ki akarom fejezni magam, szavakat közlök, megérted... de máris mást jelentenek. Neked is, másoknak is. Holnap már nekem is...

Mint megannyi szirom, hull a sok pehely, A világ koldulón ásít, míg telik a kehely. Hó-csókkal, hó-bókkal jégálmot kívánón! Hó-csókkal, hó-bókkal jégvágyat imádón! S már elborít mindent a szûzies fátyol, Csillogó csendjével fehéren gyászol.

A múlt sötét árnyékát féltem... S a jövő fényébe kiléptem. Fénytől majdnem szenesre megégve... Gyorsan húzódtam vissza... a sötétbe.

Szenvedéseim körfolyosóján: révült önmagamba botlok. Egymásnak esünk! Vívódunk: csorbult tőreink csüggedten csendülnek.

Víz és por. Csókolóznak egy pocsolya tetején. Ölelkeznek, sárrá koldulva végzetük... Arcukat egymás sarával kenik. Álarcot akar hazug világuk.

Szőnyeggé szövöm idegszálaim. Nyugalom-sziklát ráhelyezek. Varázsigét suttog hús-szám... Repülj, repülj... Szőnyeg, hozzám!

Tegnap, ma, holnap. Időtrió. Vállalni őket? Acéldió. Foggal-körömmel zúzom a Mát! Keserû bele... penészt von rám. Vágyom. A holnap ködfátyolát... Feledés-szakadékba taszítom elmúlt napom. Gyûlölöm. Félve ragadok új szálat. Gombolyagból. Az életemből.

A természet szerény, mert számunkra mindig annyit mutat magából, amennyit éppen látunk belőle.

Hiányûr ölel, vakká válok... Semmisúlyt feszít körém egy Látnok. Könnycsepp-tengerben fürdőző bánat boldogságfaló cápákat láttat! Nem látom tőlem bennem az énem.

Lépő talpam tûbe téved, időfonál éled bennem. Lépteim nyomán múltat hímez a jövőm.

Mint folyékony fáklya, tudat-sötétben... Gyógyíts, új Szerelem! Kellesz Nekem!

Ádámok! Évák! Istenek! Hagyjatok élni. Hagyjatok... Egyedül félni. Egyedül... élni.

Vasmarok szakít. Rózsát, egy párat. Szívembe tövist szúr. Ezret vagy százat. Fájdalmat tálal szerelem szakácsa, ezredév távlatból múlik a hatása. (...) Vakítson végleg a feledés köde... Ernyesszen vitorlát szerelem szele...

Szeretsz és élsz, emberként félsz. Hallasz és látsz, emberként vágysz.

Csillanó álompor, fényévnyi szép, illanó Ámor, szétégni kész... Szeret, vagy nem szeret?! Nem itt a kérdés.

Ezernyi titkod bennem rejlik számtalan szádon ajkam fénylik merész pillanat téged szeretni hiányod félni s reménybe temetni...