Reményik Sándor

S az Ige alatt meggörnyedt a lélek. Szomorún indult a kapu felé, De onnan visszafordult: "Ó Uram, Egy vágyam, egy utolsó volna még; Egy angyalt, testvér-lelket hagytam itt, Szerettük egymást véghetetlenül, Tisztán, ahogy csak a mennyben lehet, Szeretném viszontlátni odalenn, Ha csak egy percre, ha csak mint egy álmot." S felelt az Úr: "Menj és keresd! Lehet, hogy megtalálod."

Szívembe boldog, könnyû, tiszta csend. A szavam gáttalanul száll és cseng.

Ha szûk szoba: hadd legyen szûk szoba. A szûk szobában is terem öröm, Gyúl apró gyertya ínség éjjelén, Ó csak ne legyen sorsom bús közöny...

És én fenyőtől fenyőhöz megyek És minden fenyőt megsimogatok.

Mint keskeny fénysarló, a holdnegyed Mereng a puszta temetők felett.

Először sírsz. Azután átkozódsz. Aztán imádkozol. Aztán megfeszíted Körömszakadtáig maradék-erőd. Akarsz, egetostromló akarattal S a lehetetlenség konok falán Zúzod véresre koponyád. Aztán elalélsz. S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz. Utoljára is tompa kábulattal, Szótlanul gondolattanul Mondod magadnak: mindegy, mindhiába.

Egyformának lenni mindenkihez: Emberfeletti nagy szív kell ehhez.

De szeretni csak szabadon lehet. Egyenlő méltósággal. Külön világ, szemben külön világgal. Az eggyé olvadásuk: csoda, ünnep. De nincs embernek emberen hatalma. És semmi nincsen, amit követelhet.

Úgy fáj már minden, minden idebenn: A szó, s a mozdulat, s a csend is fáj, Minden, mi általreszket szívemen, Legyen az ember, muzsika, vagy táj, Úgy fáj már minden, minden idebenn.

Akit szeretsz, annak Egész lelket áldozz.

Van egy barátom, végzetesen más, És végzetesen mégis egy velem, Barátságunkban épp ez a varázs. Én benne élem égig magamat, Õ bennem álmodja magát égig.

Te ne kérdezz, csak menj az utadon, Az agyad bármi kábult, A gyöngeséged, tétovázó vágyad Egy hanggal el ne áruld.

A legszörnyûbb lavinák, úgy lehet, Indulnak egy elejtett szó nyomán, Mit elhallgatni - véltük - nincs miért, S mit elhallgatni jobb lett volna tán.

Ez a legnagyobb bûn. Ez a legszörnyûbb büntetés. S a legnagyobb nyomorúság is ez: Elhagyott engem az én szívem is. (...) Nincs, nincs. Elszállt, elillant az évek során. Ó, bûnök, bajok, őszök, tavaszok, Gyilkos órák, rabló pillanatok, Suhanó szárnyú nagy sors-madarak, Hová vittétek az én szívemet? Hozzátok vissza az én szívemet, - Szeretni akarok.

Nagy magyar télben picike tüzek, Soh`se volt olyan máglya, Mintha most ez a sok-sok titkos láng Összefogna egy láncba...! Az égig, a csillagos égig érne, És minden idegen rongy benne égne!

Mint kehely szélén zengő aranycsöppek: Az örömital benned muzsikál, Túláradna, de nincs merre-hova, Leperegne, de csak habozva áll. Raksz vértet, páncélt a szíved fölé, De ver a szíved vért, páncél alatt - Ujjongva szólnál: most boldog vagyok! - És összeszorítod a fogadat!

Ha úgy látod, hogy minden elveszett, Menj őserdőkön, tengereken túlra Ajánlani fel két munkás kezed. Menj hát, ha teheted.

Liliomszál, liliomszál, Idegenhez mért hajoltál? Mért öleli karcsú szárad, Mért felejted a fajtádat? A fajtádat, a hitedet Szerelmed tüzére tetted, Messze látszik lobogása, Mi lesz, ha lesz hamvadása?

Nem a mi dolgunk igazságot tenni A mi dolgunk csak: igazabbá lenni.

Honnan jössz? Szabad lényed mit kutat? Mily börtönálcát feszítettél széjjel? Mutasd meg az utat, Nekem is, nekünk is a szabadságba.