Reményik Sándor

És imára is kulcsolom kezem, Úgy esedezem szívetlenül - szívért, Szárazon adom Istennek magam, Hátha reám bocsátja harmatát, És kinyílik a kőből egy virág.

A te fácskáid télben, éjszakában És Isten irgalmában állanak. És ennyi minden, amit te tehetsz, És ennyi minden, amit tehetünk: Papírral, ronggyal és remegő kézzel Itt-ott egy fácskát bekötözgetünk. A rossz hírek, a hiába-betûk Összeszövődnek téli takaróba, A rongy, a papír és a Kegyelem, Ha érünk új tavaszt - Tündérkéidet tavaszig megóvja.

Ragyogj, ragyogj, Örökkön tiszta kép E lélek vízalatti, mély egén, Én már tudom: csak azt nem vesztem el Amiről sose mondhatom: enyém.

Magamhoz vonnék néha valakit Közel, közel, Közel hozzám a félelmes magányba. De szegett szárnyként visszahull a két kar, És visszahull a nagy ölelés vágya, A kitárt karok félszeg ritmusát Nem a szív dirigálja.

Nevessek a világ Játékai felett, De ez a nevetés Legyen egy ölelés, Amellyel mindenkit Magamhoz ölelek.

Hadd mosolyogjak én Azon is, ami fáj Azon is, ami e Világban vaksötét.

Nem bírtam, nem mertem és nem akartam A két karomba zárni. Féltettem összhangját a szíveinknek, Féltettem őt az élet vad kezétől, S féltettem kényes, önző magamat. Elengedtem hát, hogy megőrizhessem, Mint pók a fonalat -: Helyette - róla szőtt álmaimat!

Ó, szavaim, ti halk sebkötések! Ha ügyetlenül tettem föl, mit ér A fehér pólya bús szívek felett? Mûvészet, tudás, szeretet, mit ér, Ha átizzik a kötésen a vér?

Ki vehet el éntőlem valamit, S szegényebbé ki tehet engemet? Mindenemet magammal hordozom, Ha nem vesztettem el a lelkemet!

Mikor a bûntől meggyötörten A lelkem terheket hordozott, Egyszer csak könnyebb lett a terhem, Valaki értem imádkozott.

Már megtanulok én is síkraszállni, S nem hajigálni kő helyett kenyeret, S lenni kőszírt, mely int és fenyeget, Kőszikla, mit meg nem ingat semmi. Kőszikla, min a csákány eltörik.

Hadd nézzelek ma: tán utolszor látlak - Szerető, forró, könnyes irigységgel - Egy percig még - azután elbocsátlak.

A boldogság oly egyszerû dolog. Ma még. Csak ne nézném a holnapot.

Istenem, add, hogy mind halkabb legyek - Versben, s mindennapi beszédben Csak a szükségeset beszéljem. De akkor szómban súly legyen s erő S mégis egyre inkább símogatás: Ezer kardos szónál többet tevő. S végül ne legyek más, mint egy szelíd igen vagy nem.

Utánam honvággyal tekintenének Az ajtók mind, és mind a pitvarok, Szeretnék mindent, mindent magammal vinni - És mindent itt hagyok.

Ti megbecsültök minden rendet, Melyen a béke alapul. De ne halljátok soha többé Isten igéjét magyarul?! S gyermeketek az iskolában Ne hallja szülője szavát?! Ne hagyjátok a templomot, A templomot s az iskolát!

Az élet szálán ott a sorscsomó És meg nem oldja hit, tudás, erő, Bár eszmék rendje tûnt miatta le S a semmiségből újra visszajő.

A porba vegyül könnyünk, vérünk. Jajunk a végtelen felissza, Mi nem jövünk ide vissza.

A holtom után ne keressetek, Leszek sehol - és mindenütt leszek.

Nem ravatalos szûk szobában: Ott fent feküdt, a hegytetőn. Tavaszi szél suhant felette, Nappal a napfény nézegette, Éjjel a csillagok, merőn.