Sally Rooney

Valaki egyszer elkészítette ezt a padot, amelyen ülök. Valaki lecsiszolta a fát, lelakkozta. Valaki elhozta a templomba. Valaki leburkolta a padlót, valaki beépítette az ablakokat. Minden téglát emberi kéz tett a helyére, minden vasalatot minden ajtón, minden útburkolatot odakint, minden égőt minden utcai lámpában. De amit gép épített, valójában azt is ember hozta létre, az, aki a gépet megépítette. Magukat az embereket is más emberek hozták létre, akik küzdenek, hogy boldog gyerekeket és családokat teremtsenek. Engem, az összes ruhámat, ami rajtam van, minden szót, amit ismerek.

Az életem tele lesz hétköznapi szenvedéssel, amiben nincs semmi különleges. A szenvedés nem tesz különlegessé, és az sem tesz különlegessé, ha úgy teszek, mintha nem szenvednék. Ha beszélek vagy akár írok róla, attól a szenvedés nem válik hasznossá. Az sehogy sem érhető el.

A várakozás már nem is várakozásnak tûnt, egyre inkább úgy éreztem, mintha egyszerûen ez lenne az élet: figyelemelterelő feladatok végzése, miközben továbbra sem történik meg az, amire várunk.

Nem mintha Isten létezne a maga anyagi valójában, hanem mint közös kulturális gyakorlat, amely elterjedtsége révén anyagi voltában is valóságosnak tûnik, mint a nyelv vagy a társadalmi nem.

Lehet az ember olyan hálás, hogy nem tud tőle aludni.

Nem voltam hajlandó elismerni, hogy beteg vagyok, úgy éreztem, így időn és téren kívül tudom tartani a betegséget, az így csak a fejemben létezik. Ha mások is tudnának róla, akkor valódivá válna, és egész életemet betegként kellene töltenem.

Többször is megpróbálkozott azzal, hogy papírra veti a gondolatait Marianne-ről (...). Õ nem úgy él, mint mások. Néha úgy viselkedik, mint aki rettentő tapasztalt, ettől ő tudatlannak érzi magát, máskor meg olyan naiv. Érteni akarja, hogyan mûködik az agya. Ha ő eldönti magában, hogy nem szól semmit, Marianne pár másodpercen belül megkérdi, hogy mi van. Ez a "mi van" annyi mindent hordoz magában: nem csak azt, hogy a lány eleve azért teheti fel ezt a kérdést, mert tudományos figyelemmel kíséri az ő hallgatásait, hanem a totális kommunikáció iránti igényt is, azt, hogy ami nincs kimondva, az kellemetlen zavar kettejük között.

Attól, hogy szép az arcom, még nem feltétlenül vagyok narcisztikus.

Az igazi írók - és a festők - az ocsmány mûveiket is kénytelenek életük végéig nézni.

Sosem gondolta, hogy ő méltó arra, hogy bárki is szeresse. De most új élete lett, ez az első pillanata, sok év elteltével is azt fogja gondolni, igen, ez volt az, amikor elkezdődött az életem.

A legtöbb ember leéli úgy az egész életét, (...) hogy soha nem érzi magát ennyire közel senkihez.

Alig néhány hét múlva másokkal fog lakni, más élete lesz. Õ maga azonban nem lesz más. Ugyanez az ember lesz, saját testébe zárva. Akárhová megy, ettől nem szabadul. Más hely, más emberek, mit számít az?

A férfiakat jobban foglalkoztatja a nők szabadságának korlátozása, mint saját szabadságuk gyakorlása.

Ezt az időt sosem fogod visszakapni. (...) Az idő fizikai jelenség, a pénz pedig csak társadalmi konstrukció.

Mintha az, amit egész életében csupán festett díszletnek tartott, hirtelen igazinak bizonyult volna: igaziak a külföldi városok, a híres mûalkotások, a metróhálózatok, a berlini fal maradványai. Ezt teszi a pénz: a pénz az, amitől a világ igazivá válik.

Nem tudom, miért nem tudom elérni, hogy szeressenek. Szerintem valami gond lehetett velem, amikor megszülettem.

Havazik. A külvilág úgy néz ki, mint egy rosszul beállított tévé.

Az uralkodás iránti vágy olyan nagyon tud hasonlítani a vonzalomra, akár még a szerelemre is.

Na, most padlón vagyok (...). Talán sokkal rosszabb itt az élet, mint amilyen az ágyon vagy egészen máshol lenne? Nem, az élet pontosan ugyanolyan. Az élet az a valami, amit magunkkal viszünk a fejünkben.

Történtek vele a dolgok, például sírógörcsök, pánikrohamok, de úgy érezte, mintha ezek kívülről telepedtek volna rá, nem pedig a bensőjéből eredtek volna. Belül nem érzett semmit. Olyan volt, mint a túl gyorsan kiengedett mirelit, ami mindent összevizez, miközben belül kőkeményre fagyott marad.