Stephen King

A halál néha természetes jelenség, könyörületes, mert véget vet a szenvedésnek. De túl gyakran előfordul, hogy orgyilkosként tör ránk, tele értelmetlen kegyetlenséggel, az együttérzés minden nyoma nélkül.

Így hozzuk magunkra a kárhozatot - hogy nem foglalkozunk a hanggal, ami könyörög, hogy álljunk le. Hogy hagyjuk abba, amíg még lehet.

A kíváncsiság borzalmas dolog, de emberi. Nagyon is emberi.

Azt mondják, amíg élünk, remélünk, és nincs is ezzel bajom, de én a fordítottjában is hiszek. Amíg remélünk, élünk.

A gyerekek hajlamosak az első húsz évben fárasztóan kiborítani, a második húszban lekezelni szüleiket.

A titok már csak olyan, hogy két lélek kell a megtartásához, két szempár között szeret az szökdécselni.

Egész életemben olyan voltam, amilyennek kívánták, és most, hogy feltörtem a héjamat, és normális, mindennapi emberré válok, normális, mindennapi vágyakkal és igényekkel, az csak természetes, hogy az emberek ellenkeznek.

Igazán vesztéskor mutatkozik meg a jellem, és nem győzelemnél.

A tizenéves kor az egyedüli, mikor az ember folyton a változásról papol, de a szívében úgy hiszi, hogy soha semmi nem változik.

Nem hiszek az átokban. Sem a szellemekben, sem egyéb természetfölötti dolgokban. Azt azonban vallom, hogy az érzelmeknek és az eseményeknek van egy bizonyos... eléggé hosszú életû... rezonanciájuk. Megtörténhet, hogy az érzelmek kommunikálnak egymással bizonyos körülmények között.

A felnőtté válásban az az igazán rémítő, hogy az ember fölhagy régi álarcai próbálgatásával, és egy merőben újat vesz föl.

Bár nekem is olyan jó szívem volna, mint az anyámnak. Õ mindenkiben meglátta a jót. Én viszont olyan rosszindulatú vagyok, mint egy kígyó, ha övsömörje van.

Ha az ember nem tud nevetni meg egy kicsit farsangolni, ha a dolgok rosszra fordulnak, akkor vagy már nem él, vagy szeretne meghalni.

Az imádság csak annak a megnyilvánulása, amit a pszichológusok "mágikus gondolkodásnak" neveznek, így hát nincs Isten. Ha mégis van, akkor miért jönne ide, hogy énrám vigyázzon?

Egy könyv nem is igazán létezik addig, amíg nincs belőle hangos változat. A felolvasástól a jó munka még jobbá válik, a silány pedig irgalmatlanul napvilágra kerül. Olyan ez, mintha fognánk egy erős lámpát, és az arcberendezésre irányítanánk. Akkor aztán a jó smink sem fedheti el a rossz írást.

Aki széles közönséghez jut el, aki népszerû, arról rögtön azt gondolják, hogy szar, amit csinál. Van mûvészi irodalom és van kommersz, a kettő között pedig a meg nem értés széles folyója.

A legrosszabb tanács, amit valaha kaptam, az, hogy ne hallgassak a kritikusokra. Szerintem hallgatni kell rájuk, mert néha olyan hibákra hívják föl a figyelmet, amik kijavíthatók. Ha homokba dugjuk a fejünket, nem fogjuk meghallani a rossz híreket, és nem változtathatunk azon, amit csinálunk. De ha figyelünk, néha rossz szokásoktól szabadulhatunk meg.

Mi felnőttek sosem emlékszünk a gyermekkorunkra. Csak azt hisszük, hogy emlékszünk rá, és ez még veszélyesebb. A színek élénkebbek, az ég magasabbnak látszik. A gyerekek folyamatosan egyik megdöbbenésből a másikba esnek. Annyira friss és erős benyomások érik őket, hogy az már-már ijesztő.

Ha az ember elég sokáig él, egy idő múlva, mire olyan öreg lesz, hogy kezdi önmagát kifigurázni, és ő meg a kortársai mindannyian kaptak már szélütést vagy szívrohamot, az emberek kezdenek kedvezően nyilatkozni róla, leginkább azért, mert átvészelte a roncsderbit. Ilyenkor kap jó értékeléseket, miután megalkotta jelentős mûveit.

Egy író úgy szokta elmesélni a dolgokat, ahogyan alakulniuk kellett volna, nem pedig úgy, ahogy ténylegesen megestek.