Stephen King

Számomra a gyermekvállalás igazi rendeltetésének semmi köze a fajfenntartáshoz, a túlélés parancsoló szükségszerûségéhez, inkább arra szolgál, hogy lezárjuk saját gyermekkorunkat. A családalapítással újra megtapasztalhatjuk mindazt, amit gyermekfejjel éltünk át, de most már érettebb nézőpontból.

Semmihez sem konyítok, ami fizikai szempontból egyáltalán javítana az élet minőségén. Még a befagyott vízvezetéket se tudom rendben hozni a házamban. Egyedül ahhoz értek, hogy azt mondjam, tessék, így lehet újszerûen szemlélni valamit. Lehet, hogy másnak az csak egy felhő, de nézzenek oda, nem olyan, mint egy elefánt? Az emberek pedig hajlandóak fizetni, hogy megmutassam nekik, mert ők maguk már teljesen elveszítették ezt a képességüket. Ezért fizetik az írókat és a képzőmûvészeket, csakis ez ad létjogosultságot nekünk, a súlyhatár fölötti poggyásznak. Madárka vagyok a civilizáció hátán.

A gyerekeket az izgatja leginkább, amit el akarnak titkolni előlük.

Az elbeszélés olyan, mint a dinamitrúd, ha kurta a kanóca. (...) Meggyújtjuk, és már vége is.

Az irodalom legyen verejtékszagú, testközeli. (...) Az olvasóhoz akarok fordulni, megragadom, és izzadt ölelésbe zárom, hogy ne szabadulhasson. Mindig arra törekedtem, hogy bántsam az olvasót, de ugyanakkor jobb kedvre is derítsem. Szerintem egy könyv sok szempontból igazán eleven és igazán veszélyes legyen.

Ha túl sokat szórakozunk az ismeretlennel, valami rettenetes fog történni.

Szüntelenül mûködik a késztetés, hogy halva lássunk valaki mást. Ezt a késztetést nem érintik a civilizációs és társadalmi változások, mert az ember lelkébe rögzült, abszolút jogos emberi szükséglet, hogy azt mondhassuk, nincs semmi bajunk, ezt pedig abból ítélhetjük meg, hogy másoknak nagyon is van.

Kell egy kis flúg az íróvá váláshoz, mert olyan világokat kell elképzelnünk, amelyek nincsenek. Hangokat hallunk, elhihetünk valamit, megtesszük mindazt, amiről gyerekkorunkban azt mondták nekünk, hogy nem szabad. Vagy pedig azt mondták, hogy válasszuk külön a valóságot meg azokat a dolgokat. A felnőttek jobbára így reagálnak: "Persze, van egy láthatatlan barátod, ez aranyos, majd kinövöd." Csakhogy az írók nem növik ki.

Az ember azt gondolja: oké, értem, készen állok a legrosszabbra, de azért belekapaszkodik abba a kis reménybe, és ez az, ami végül (...) leteríti.

Ott ült a padon, könnyek peregtek az arcán, és tudni akarta, amit minden gyerek tudni akar, amikor valaki, akit szeretett, hirtelen eltûnik a színről: miért történik, miért velem történt, van ennek valami oka, vagy csak egy őrült rulett kerék forog? Ha jelent valamit, akkor mit kezdjek vele? Ha semmit nem jelent, akkor hogyan viseljem el?

Semmi nem rongálja úgy az emlékezetet, mint az ismétlődés.

A szívedet nem tudod meggyógyítani. Arra csak az idő képes. Viszont a testedet helyre tudod hozni.

Az ember kezd nyugtalankodni, aztán kezd sejteni valamit, aztán már tudja. Lehet, hogy nem akarja, lehet, hogy azt gondolja: a szerelmesek lépten-nyomon hibásan mérik fel a helyzetet, de a szíve mélyén már tudja.

Az értelem körömszakadtáig védekezik. Az első döbbenet után a hír felhője eloszlik, és az embernek olyasmi kezd járni a fejében: hát igen, ez rossz hír, persze, de azért ez még nem az utolsó szó; talán van még esély.

A történelem az emberiség kollektív, ősi szarkupaca, egy hatalmas, egyre növekvő szarhegy. Mi most a tetején állunk, de az utánunk jövő nemzedékek kakija egykettőre el fog temetni bennünket. Hogy csak egy példát mondjak, ezért néznek ki olyan furcsán az ősök ruhái a régi fényképeken. (...) Te is egy vagy azok közül, akiknek az a sorsa, hogy elnyelje őket a gyerekeitek és unokáitok trotyija.

Nyomasztó világban élünk, amely tele van háborúkkal, kegyetlenséggel, értelmetlen tragédiákkal. E föld minden lakójának bőven kijut a boldogtalanságból és az álmatlan éjszakákból. Ha még nem tapasztalták, meg fogják tapasztalni.

Sosem sikerült megírnom azokat a könyveket, amelyekről álmodtam, azokat a jó kritikákat kiérdemlő, már-már bestsellergyanús regényeket, de azért elég jól keresek, mint író, amiért végtelenül hálás vagyok a sorsnak; ezrek és ezrek vannak, akik nem ilyen szerencsések.

Nincs semmilyen véleményem a túlvilági életről. Se pro, se kontra. Úgy vagyok vele, majd megtudom, amikor odakerülök, és ez nekem elég.

Amikor a múltról van szó, mind költők leszünk.

Az ember azt hiszi, az első szerelem édes, és akkor a legédesebb, amikor az a bizonyos első kötelék elszakad. Ezrével hallhatnak pop- és countryszámokat, amelyek mind erről szólnak: egy bolond fiúnak összetörték a szívét. Bizony, az első szerelem a legfájdalmasabb, az gyógyul a leglassabban, és az után marad a legszembetûnőbb heg. Hát akkor mitől olyan édes?