Sylvia Plath

Van valami demoralizáló abban, ha néznünk kell, hogy bolondítja meg egymást egyre jobban két ember, különösen, ha negyedik személy nincs jelen a tett helyszínén. Olyan ez, mintha Párizst egy expresszvonat fékezőfülkéjéből néznénk, távolodóban - a város másodpercről másodpercre kisebb lesz, és mégis az az érzésünk, mi magunk leszünk egyre kisebbek, egyre magányosabbak, és egy olyan jó millió kilométeres óránkénti sebességgel hagyjuk magunk mögött a fényeket, az izgalmas, a nagy bulit.

A férfi: társat keres, a nő: biztonságot. (...) A férfi: nyíl a jövőbe, a nő: az íj idege, amely kiröpíti.

Ma este, csillagok elenyésző fénye alatt, Fák és virágok szórnak hûs illatot. Járok köztük, és egyik se vesz észre. Olykor azt gondolom: ha alszom, éjjel, Tökéletesen hasonlítok rájuk.

Szerelmem irántad robbanékonyabb, mint bármely ige.

Kerülöm, hogy bármit is csináljak, mert amit nem csinálok, abban nem vallhatok kudarcot.

Nincs, ami olyan szentül megpecsételhetne barátságokat, mint egy közös hányás.

Ha valakitől semmit se várunk, nem is csalódhatunk a végén.

Volt benne valami vigasztaló, hogy összeestem, és hogy mélyebbre már nem eshetek.

Keresztre feszítenek a saját korlátaid. Amit vakon választottál, megváltoztathatatlan, vissza nem vonható. Voltak esélyeid; nem kaptál rajtuk, az eredendő bûnben dagonyáztál, a korlátaid közé szorítva. Még azt sem vagy képes eldönteni, hogy sétálj-e egyet a szabadban: nem vagy biztos benne, menekülés-e ez is, vagy puszta felfrissülés az egész napi szobafogság után. Elvesztettél minden életörömöt. Előtted sehová sem vezető ösvények egész sora.

Megértettem, miért hülyítik meg úgy a nőket a nőgyûlölők A nőgyûlölők olyanok, mint az istenek: sérthetetlenek és emberfelettien erősek. Leszállnak magasukból, aztán eltûnnek megint. Sose lehet megfogni őket.

Egyszer még az unitárius lelkészt is odaráncigálták nekem, akit pedig végképp ki nem állhatok. Egész idő alatt borzasztó ideges volt, és láttam rajta, komplett őrültnek tart, mert olyat mondtam neki, hogy hiszek a pokolban, és hogy némelyeknek, mint például nekem is, már a halál előtt a pokolban kell élni, kiegyenlítésül azért, hogy később ez kimarad nekik, mert nem hisznek a halál utáni életben, és hogy a halál után csak az történik az emberrel, amiben hisz.

Állítólag életem legszebb napjait éltem. (...) Csak hát én éppen hogy nem tartottam a kezemben semmit, még önmagamat sem.

Láttam magam, ahogy ott ülök a fügefaág hajlatában, és éhen halok, pusztán azért, mert nem tudok dönteni, melyik fügéért is nyújtsam a kezem. Kellett volna mindegyik, de ha valamelyiket választom, ez azt jelenti, hogy a többit elveszítem, és ahogy ott ültem, tanácstalanul habozva, a fügék egyszerre ráncosodni kezdtek, feketedni, és egyik a másik után pottyant le a földre, a lábam elé.

Ahhoz (...), hogy jó regényt írjon valaki, nem férfinak vagy nőnek kell lenni, hanem öregnek, legalábbis rettentő tapasztaltnak, és jó, ha emellett az ember lelke androgün.

Eljön az idő, amikor minden kijárat lezárul, mintha viasszal tapasztanák be. Ülsz a szobádban, a testedben érzed a szúró fájdalmat, ami összeszorítja a torkodat és veszélyes kis könnyzacskókká préselődik a szemed mögött. Egy szó, egyetlen mozdulat és mindaz, ami felgyülemlett benned - elmérgesedett harag, elüszkösödött féltékenység, teljesíthetetlen vágyak - kirobban belőled dühös, tehetetlen könnyekben, zavart zokogásban és hüppögésben, és mindez nem is szól senkinek. Nincs kar, hogy átöleljen, nincs hang, hogy azt mondja: jó, jó. Aludj és felejtsd el. - Nem, nem. Ebben a szörnyû, új függetlenségben a veszedelmes, intő fájdalmat érzed, a kevés alvás és a túlfeszített idegek játékát és azt a sejtést, hogy ezúttal a kártyákat ellened rakták, és a halom egyre nő. Kijárat kell és mindet plomba zárja. Éjjel-nappal a magad csinálta sötét, szûk börtönben élsz.

A jellem sors.

Választhatok az állandó aktivitás és boldogság, vagy a befelé forduló passzivitás és szomorúság között. Vagy megbolondulhatok a kettő között ide-oda csapódva.

A másoktól irigyelt tulajdonságokat mások is másban keresik.

Élt egy lány száz évvel ezelőtt is, mint ahogy én most. Õ halott. Én vagyok a jelen, de tudom, hogy egyszer én is eltûnök. A nagy pillanat, a lángcsóva, jön és megy, véghetetlen futóhomok.

Szeretem az embereket. Mindenkit. Úgy szeretem őket, mint a bélyeggyûjtő a gyûjteményének darabjait. Számomra minden történet, minden esemény, minden beszélgetésfoszlány: nyersanyag. A szeretetem nem személytelen, mégsem egészen szubjektív. Mindenki én szeretnék lenni, a béna, a haldokló, a szajha, aztán visszabújnék a saját bőrömbe, hogy leírjam annak az embernek az érzéseit, gondolatait, aki voltam. De nem vagyok mindentudó. A saját életemet kell élnem, mindig ezzel az eggyel kell beérnem. A saját életét meg nem szemlélheti folyton objektív kíváncsisággal az ember.