Szabó Magda

Nem életkortól függ, talál-e az ember élettársat, hanem attól, miféle ember keresi.

Csak nem mondta neked valaki azt, hogy tanulni kellemes? Tudni jó, gyerekem, tanulni egyáltalán nem az. (...) Csak éppen nem éri meg, ha az ember nem tanul. Nem érted? Nem éri meg, amibe kerül. Nincs arányban, mennyivel rosszabb nem tudni valamit, mint nem tanulni s kitenni magunkat annak, hogy nem értjük ezt a gyönyörû világot.

Örülj (...), mert az élet gyönyörû, és akkora nap süt az égen, hogy a fényéből jut valamennyiünknek.

A jelmezbálban az a legjobb, hogy az ember kibújhatik a saját bőréből, hogy más lehet, tökéletesen más, mint aki a valóságban. (...) Hogy az ember néhány óráig azt játszhatja, hogy megváltozott, elvarázsolták, idegen és ismeretlen lett hirtelen.

Mintha este se menne le a nap, minden világít éjszaka is, és az ember csak fülel, hallja-e már a léptét annak a csodálatosnak, annak a nagyszerûnek, amit remél.

A pazarlás, az értelmetlen költekezés csak pillanatokra szerezhet örömet, utóbb megvan a böjtje.

A csüggedés és a kétségbeesés a hit csődje.

A belső érték számít csak, az nem pótolható semmi öltözékkel, semmi múló csillogással.

Te nem tudsz veszteni (...), pedig hozzátartozik a jólneveltséghez, hogy ne tedd nehézzé a győztes győzelmét a bús képeddel. Tessék megtanulni szépen veszteni.

Nem azé az eredmény, a kegyelem, aki akarja, nem is azé, aki fut, mert mit sem számít az emberi szándék: bármi történik, az csak Isten akaratából jöhet létre.

Mennyivel nagyobb élmény a jó, ha küszködni kell érte; mekkora erő úgy élni, mint egy hegymászó csapatnak, a (...) láthatatlanul egymáshoz rögzítő kötél biztonságában, együtt érezni boldogságot, bánatot, együtt izgulni, reménykedni, várni és segíteni annak a másiknak, aki éppen bajban van, aki rászorul.

Elbúcsúzott a háztól és azoktól, akiket szeretett, nem nézett vissza (...). Minek azt látni, mint lesz egyre kisebb, egyre távolibb minden és mindenki?

Nincs szebb és ártatlanabb valami, mint az első harmatos szerelem, amelynek emléke akkor is mindennél fényesebb marad, ha nem lesz belőle házasság.

Nem bízom? Persze, hogy nem. Hol tanulnék bizalmat én, kitől? Ha három isten kürtölne rám, vagy tûzszemû, beszédes csillagok, akkor se tudnék hinni már. Mióta megvagyok, rázkódik alattam a föld. Mért lennék én szelíd? Honnan tudnám a szerelem szelíd törvényeit? Mindenki megcsalt.

Miért hinnék tebenned? Egész mivoltom keserû, keserûen szeretlek, mert másképp nem tudok. Gyanakszom. Éjjelente, ha alszol, feléd dőlök, szimatolom gyanútlan, alvó arcod. Mi van mögötte? Meddig állsz még, meddig várod, hogy testemet átdobjam, légtornász, naponta feléd e szörnyû föld felett? Ma még elkaptál. Tegnap is, ha szálltam. Nő-e benned, érik-e már a pillanat, amely zuhanni enged?

Most újszülött még, egyszer gyermek, és egyszer felnőtt is leszek, terítsd felém szilárd szerelmed: még ismeretlen, bánt a nap. S ha majd növök, fogadj el engem, meg ne tagadd a vágyadat, hadd vessek ágyat a szívedben.

Én nem akartam, szerelem, szájadból inni sohasem, s most tikkadt szájjal keresem hûvös szád ízét, szerelem.

Ne sírj, majd sírnak helyettünk az érzékeny fellegek. Kemény légy, mint a jogtalanság, vágj, mint a sás, ne sírj! Kísérjen, mint az eb, a hallgatás.

Az eső táncolt, énekelt, a füvön körbe járt, átvonta, húzogatta a gally között haját, aztán kavics sértette fel szelíd lábát, megállt, elhalt ártatlan éneke, nem táncolt már tovább.

Hiába ugornám. E szûk szerelem rácsát el sose rontom. Meg-megmutatom fogamat tefeléd, ki elálltad tág horizontom.