Szerző

Szergej Vasziljevics Lukjanyenko

Ha végképp semmi remény, kétszeresen kell reménykedni.
- Minden emberi baj abból fakad, hogy nem értjük meg egymást. - Az emberek nem is akarják megérteni egymást. (...) - Igazad van (...). De nagyon nehéz mindenkit megérteni. Mert a megértés azt jelenti, hogy osztozol más örömében és bánatában. Bánatból pedig sokkal több van, mint örömből. És ki akar mások miatt szenvedni? Magadra venni más baját, mintha a tiéd lenne?
Makacsságból és elkeseredésből sok mindent lehet csinálni (...). De egyvalamit nem lehet - a saját természetedet megváltoztatni.
Ha a hitnek bizonyítékra van szüksége, már nem hit, hanem tudás.
- Tudod, mi a jó a hadseregben? (...) - Az a jó benne, hogy nem kell fölöslegesen törnöd a fejed. Megkapod a feladatot: teljesítsd.
Ha a megcsalt férjjel ülsz egy palack bor mellett, tiszta szívből átérzed baját... de csak akkor, ha nem hozzád szökött a szerelmes asszony.
Szörnyû dolog, ha kezdesz mindenkit megérteni! Mennyivel egyszerûbb kiválasztani egyetlen embert, őt megérteni és támogatni, és mindenki mást, úgy, ahogy van, becstelennek tekinteni.
Ha élni akarsz, tudj kockáztatni.
Ha élni akarsz, bármilyen félelmen úrrá leszel.
Ostoba dolog sorsodat másokéhoz fûzni.
- Ha az ember bûnös volta eleve elrendeltetett (...), akkor bármit teszünk is: jobb nem is lenni! - Jobb nem is lenni (...). Az ember: maga a bûn, és ez a bûn megválthatatlan.
Rám tört a búskomorság, vagy még annál is rosszabb - a melankolikus spleen. Megesik ez, ha valami nagy dolgot vittél véghez, és egy időre elengedheted magad. Látszólag minden a legnagyobb rendben, de isten tudja, honnan, rád tör valami tompa, megmagyarázhatatlan bánat, amitől a falra tudnál mászni.
Ha semmiképp sem tudsz csöndben, észrevétlenül meglépni, csapj lármát! Dalolj torkod szakadtából, legyen virág a gomblyukadban, tarts rézkürtöt a kezedben, üljön a válladon rikácsoló papagáj, zsebedből kandikáljon ki csaholó kutyakölyök. Minél képtelenebb a látvány, annál jobb. Törjék csak a fejüket a leskelődők keresve az értelmet abban, amiben nincs, nem is volt soha. Bármilyen meghökkentő, bármilyen képtelen dolog csak a hasznodra válik.
A természet nem tûri az ûrt. Vedd el egy embertől a szeretetet - helyébe lép a gyûlölet. Küldd kényszermunkára az összes tolvajt - nyomban újak jelennek meg.
Egy ács felépíthet egy házat, felépíthet egy falut, de még a legügyesebb ács sem építhet fel egymaga egy egész várost. A tengerész átkel az óceánon, távoli földeket ismer meg, jeges partokra lép ki (...). De még a leghíresebb kapitány sem képes bejárni minden szigetet, áthajózni minden tengeren. A tehetségtelen, lusta ember panaszkodik, hogy elment mellette az élet... fiatalon nehéz gyerekkorára panaszkodik, érett korában nehéz ifjúságára, öregen pedig szomorú felnőttkorára. De te mire panaszkodsz (...)? Száz élet kellene? Ezer? Millió?
Mindenkiben, aki él, van valami varázslatos és csodálatos, amit ő ajándékozhat a világnak. Nagy szerencse, ha megtalálod ezt a csodát, ha megtudod, mi az, amivel rendelkezel. Sokan figyelik a lelküket egészen halálukig, még sincs erejük felismerni adományukat. Sokan lusták megnézni ezt. Még többen vannak, akik még attól is megrémülnek, hogy önmagukba nézzenek.
Amit nem tudsz, azt nem árulhatod el.
Minden emberben ezernyi másik ember van eltemetve. (...) Tízezernyi. Azok, akikké válhatott volna. Mindannyiunkban ott rejlik a költő is és a tolvaj is, a haramia is és a szent is, a tengerész is (...). Nem adatott meg, hogy ezernyi életet éljünk, kiválasztunk ezek közül egyetlenegyet, gyakran hibázva is közben. De ha egyszer meghoztunk egy döntést... emlékeznünk kell arra is, kivé válhattunk volna. Magunkba kell olvasztanunk minden meg nem élt életünket.
Néha meg azt álmodom, hogy zuhanok. Mert elég gyakran lezuhanunk (...). És ha zuhansz, egy a lényeg: ne rémülj meg. Minden bajt a rémület okoz. Elég csak megijedned, és a rémület egyre csak nő. Kezed elveszti erejét, gondolataid leblokkolnak, akaraterőd elolvad - és teljesen hatalmába kerít a rémület. (...) A félelem csak félelmet szül.
Talán áldás, hogy az emberi lélek sajátosságairól beszélve nem támaszkodhatunk finom mûszerekre? Ha mérni tudnánk a jót és a rosszat, a magasságmérőéhez vagy más hasonló mûszeréhez hasonló skálán meghatározhatnánk, elveszítenénk minden ösztönzést a változásra... hogy jobbak legyünk.