Thomas Mann

A szerelem semmi, ha nem őrület, ha nem esztelenség és tilos kirándulás a bûnbe. Másképp csak kellemes banalitás, csak arra való, hogy békés dalocskákat énekeljenek róla a síkföldön.

A betegség az élet feslett formája.

A tudat, az öntudat tehát az életté szerveződött anyag egyik funkciója, nem egyéb, s ha ez a funkció tovább fokozódik, végül önmaga hordozója ellen fordul, odáig fejlődik, hogy az őt létrehozó fenomén kifürkészésére, megmagyarázására törekszik, az élet reménykedve-reménytelenül törekszik általa az önismeretre, de a természetnek ez az önmagába fordulása végül is kudarcra van kárhoztatva, mert a természet nem oldódhat föl megismerésében, az élet végső soron nem lesheti meg önmagát.

A tudat, mint ingerérzékenység, bizonyos mértékig kétségtelenül már előfordulása legalacsonyabb, legfejletlenebb fokán is fölébred, a tudatos folyamatok első előfordulását nem lehet a tudat egyetemes vagy egyéni történetének valamely pontjához kapcsolni, nem lehet a tudatot netán egy idegrendszer létéhez, mint feltételhez kötni.

Az idő az istenek adománya, azért adatott az embernek, hogy használja, kihasználja, (...) az emberiség előrehaladásának szolgálatában.

Ahol sok a hely, ott sok az idő (...). Amilyen arányban a városokban drágul a telek, s lehetetlenné válik a helypocsékolás, ugyanolyan arányban (...) válik drágábbá az idő.

A szerelemben az esztétikai értékítélet éppúgy nem jut szóhoz, mint az erkölcsi.

Az ember az időt és a jelent nem ajándéknak érzi, hanem akadálynak, magában való értékét tagadja, megsemmisíti, gondolatban átugorja. A várakozás, amint mondják, unalmas, hosszúra nyújtja az időt. Éppúgy, sőt még inkább azonban azt is mondhatjuk, hogy megrövidíti, mert időtömegeket nyel el anélkül, hogy azokat önmagukért átélné, kihasználná. Úgy is mondhatnók, a várakozó, a csak várakozó olyan nagybélû falánkhoz hasonlatos, akinek emésztőtraktusa tömegesen hajtja át az ételt, anélkül, hogy tápláléktartamát feldolgozná, hasznosítaná. Tovább is mehetnénk és azt mondhatnók: ahogy az emésztetlen étel nem erősíti az embert, úgy a várakozással eltöltött idő nem öregíti. Igaz, hogy tiszta és vegyületlen várakozás a gyakorlatban nemigen fordul elő.

A tréfa nem egyéb, mint átlátszó takargatása az alatta elrejtett - vagyis elrejthetetlen - ínségnek.

Az analízis hasznos, mint a felvilágosodás és a civilizáció eszköze, jó, amennyiben megrendíti az ostoba meggyőződést, feloszlat természetes előítéleteket, és aláássa a tekintélyt, más szavakkal: amennyiben felszabadít, finomít, emberibbé tesz, és a szolgákat megérleli a szabadságra. De rossz, nagyon rossz, amennyiben megbénítja a tetterőt, gyökerében rontja meg az életet, amelyet átalakítani képtelen. Az analízis néha nagyon gusztustalan dolog, éppolyan gusztustalan, mint a halál, hiszen voltaképpen odatartozik... rokona a sírnak és a sír gyanús anatómiájának.

Mihelyt az irónia megszûnik az ékesszólás közvetlen, klasszikus eszköze lenni, amely a józan értelem számára egyetlen pillanatig sem lehet félreérthető, nyomban léhasággá válik, a civilizáció kerékkötőjévé, a megrekedéssel, szellemtelenséggel, bûnnel való tisztátalan kacérkodássá.

A halál tiszteletre méltó, mint az élet bölcsője, mint a megújulás anyaméhe. De ha elválasztjuk az élettől, kísértetté válik, torzképpé, vagy még annál is rosszabbá. Mert a halál, mint önálló szellemi hatalom, rendkívül léha hatalom, bûnös vonzereje kétségtelenül igen nagy, ámde a vele tartás éppoly kétségtelenül az emberi szellem legszörnyebb eltévelyedését jelenti.

A halál egyetlen egészséges és nemes, amellett egyetlen igazán vallásos felfogása, ha az élet alkotórészének és tartozékának, szent feltételének tekintjük és érezzük, és nem választjuk el tőle, nem állítjuk vele ellentétbe, és nem játsszuk ki ellene alávaló módon, mert az ellenkezője lenne mindennek, ami egészséges, nemes, értelmes és vallásos.

Amikor az ember legjobban szurkol, akkor, mintegy csúfságból, majdnem hogy jól jár; de amikor semmi rosszra nem gondol, akkor jön a csapás.

Még a szánakozást is lehetetlenné teszi az aljasság ezen a világon.

Csak a halál képes rábírni másokat, hogy fejet hajtsanak a mi szenvedéseink előtt, és a legnyomorúságosabb szenvedések is felmagasztosulnak a halálban.

Amik vagyunk, amit tudunk, ami a mienk, azt szegényesnek, szürkének, elégtelennek és unalmasnak érezzük; amik nem vagyunk, amit nem tudunk, ami nem a miénk, éppen az után epekedünk irigy vággyal, amely szeretetté válik attól való félelmében, hogy gyûlöletbe csaphat át.

Egyéniségének ablakrácsai közül reménytelenül mereszti szemét az ember a külső körülmények börtönfalaira, míg csak nem jő a Halál, hogy hazaszólítsa a szabadságba.

Ha az ember túlad a kutyáján, megnézi, ki lesz a gazdája.

A halál mégiscsak igazságot oszt.