Tisza Kata

Amikor bedől az illúzió, mert áthasítják a tények, akkor a remény fenntartása fogva tart csupán, odaláncol a múlthoz, a tisztánlátást blokkolja, és nem engedélyezi a továbblépést. Ez esetben tehát a remény elvesztése szabadság.

Szinte mindegy, hogy az a másik kinyitott-e vagy becsukott, leemelt-e vagy visszatett, a mindenkori kérdés a te döntésed ezzel az érzéssel.

Sebezhetőségünk a valóságunk, innen indul valós ismerkedésünk, magunkkal és másokkal is. Megszeretni azt is, kik nem lehettünk sosem.

A hazugság erőszak, lopás, jogfosztás. Megfoszt a méltóságodtól, hogyha olyan helyzetben tart, aminek ismerve a részleteit nem vennél benne részt. Megfoszt a lehetőségtől, hogy azt az életet élhesd, amit szeretnél. Megfoszt a jogodtól, hogy tudhasd a létezésed feltételeit, és a szabadságodtól, hogy dönthess másként.

Van (...) íve az érzéseknek, mire tudatosodik, mire felszínre tör, mire engedélyt kap általad, és cselekvéssé tudod alakítani: elég volt, szívem, elmegyek. Hányszor mondod ki fejben, mire egyszer tényleg hangos lesz, és még onnan is hányszor, mire megcselekszed.

Igencsak megtévesztő, ha egy-egy érzésnél lefagyunk, és ott és akkor nem reagálunk. És akkor a másik azt hiszi, megúszta. Csinálhatja még és még és újra.

Az érzés ott és akkor megszületik, aztán idült érzetté válik, minél többször születik meg. Van egy telítődési folyamat és egy pont, ahol elkezdi kivetni magából a test, már nem tudja fogadni, tompítani, elfedni tovább az érzetet. Az érzések pillanatnyiak, és el tudnak illanni, ha felülíródnak, az érzet azonban állandósul. És többé nem illan el. Ha valaki sokszor kivált belőled egy érzést, akkor az egy idő után elveszíti a lehetőséget, hogy felülíródjon, és beléd áll. Beleáll a gyomrodba, a csontodba, a vérereidbe. Beleáll a torkodba, a hányingeredbe, a szívverésedbe. Beleáll a rémálmaidba, a kávédba, az ételed ízébe. Beleáll mindenbe, ahogyan létezni fogsz azt követően vele. Szóval nem múlik el nyomtalanul semmi sem.

Van a csöndes, szép, békés, szomorú semmi. Nem fáj, nem mar, nem éget. Egyenletesen eloszlik, hordozható. Van a sivár, átfagyott, dermedt semmi, ami bús, komor, barlangszerû, és utána további semmik valószínûsíthetők. Van a kínzó, kétségbeejtő, hisztérikus semmi. Ez friss, izgága, eleven hús és inszomniás várakozással teli. Van a dühödt semmi, ami akar, de nem tud. Van az unott, ami tudna, de nem akar. Aztán van a valami előtti semmi. A tudatlan, visszafogott. Vagy a tudatlan, hencegő, ami nagyjából ugyanaz, csak más az iránya. Aztán van a minden után is egy semmi. Az a vérző, lángoló, sírva üvöltő. A visszavágyó, vadul sóvárgó, sebzett semmi. Közvetlenül áll a minden után, ezért öl és önpusztít is egyben. Van még az átmeneti semmi. Az olyan hömpölygőféle semmi. Hol jön, hol elmegy, néha kicsit marad, csíp, szúr, de már háziállat, nem fullaszt, nem fojtogat, csak forgat és rángat. Még nem simogat. Az átmenet utáni semmi a megállapodott, megfontolt, ráérős semmi. Ez a mindenen túli, végső semmi testetlen, nyugodt és precíz semmi. Ez a semmi olykor már szelíden örül is az elmúlás kegyelmének, nem éhezik. Föléáll az elmúlásnak, és innen bármit bármikor semmivé alakíthat. Kihajol az ablakon egy ködös vasárnap délután, és elszáll, mint a füst.

Vegyék észre, lássák meg és hallják meg, hogy egyik puszta test lemeztelenítve csak olyan, mint a másik. A lélek az, amitől egyedivé válik, szerethetővé, halhatatlanná.

Eszeveszettül nehéz szembenézni azzal, hogy a te érzelmi igényszinted deviáns a többséghez képest. Az összes növényed elpusztul, mert agyonöntözöd.

Nem számít, hogy hány éves vagy. Az számít egyedül, hogy az éveidbe hány élet fért bele, és milyen életek.

Száguldó vonatról leszállni csak egyetlenegyszer lehetséges.

A fájdalmat egyben elviselni nem lehet, de részekre feldarabolni lehetséges. Minden egyes részének cél és értelem kell. Cipelj akkora darabot belőle, amekkorát még elbírsz, a többit alakítsd át, dolgozz vele, és végül újra fûzd egybe.

Rövid távon lehet, hogy az ignorálás vagy nevetés megoldásnak tûnhet egy problémára, de hosszú távon egészen biztosan nem. A hosszú távú nevetéshez először sírni kell, ezt senki sem úszhatja meg.

Minden fájdalom és minden kín, amit nem értünk meg, nem dolgozunk fel, nem gyászolunk el, az velünk marad örökre.

Ha az agy nagyon erős, még annak is nehéz magával rántani a sokkal sebezhetőbb lelket a józanságba. És ha nem megy, akkor jön a test. A test független, az nem mûködik együtt a hazugsággal, a maga ösztönös útját járja, és jelez: izzad, remeg, görcsbe rándul, hánykolódik, rázkódik, nem engedelmeskedik, fojtogat. Végső soron beteg lesz. Amikor már beteg, csak akkor kezdenek rá odafigyelni legtöbben. Mit szedjek ki a testemből, vagy a testemet honnan szedjem ki, hogy túléljem. Hogy újra egyesülhessen elárvult lelkemmel, elnémított szellememmel.

Az emberek megértésre vágynak leginkább. Hogy valaki értse őket, hogy ők maguk is érthessék magukat a rendszerben. Ez a megértés magyarázza aztán a teljes identitást, a létezés alapját. Megnyugvást hoz, elfogadást intellektuálisan, átölelést érzelmi szinten. A belső lény felébred a hosszú álomból, kijön a fényre, és hunyorogva, de lépkedni kezd a saját lábán.

A legeslegutolsó pillanatig nem késő változtatni. Ha csak öt perc van hátra az életből, egy rossz kapcsolatból akkor is megéri elválni, mert akkor legalább méltósággal halunk meg, vagy azt a hátralévő öt percet méltósággal tölthetjük el.

Krízishelyzetben az ember lefagy. Nincs készleten válaszunk a traumára. Mert a trauma kívül helyezkedik el azon a területen, amit az életről ismerünk. Ezért csak állunk, és nézünk magunk elé, mint a kőszobor. Amikor valaki olyasmit követ el ellenünk, amire nem számítottunk. Amikor önkényesen áthatol a határainkon.

A pszichológia sajnos nem neutrális tudomány. Értékrendet is árul. Így például bizonyos esetekre egyik iskola azt mondhatja, ugyan már, ez nem erőszak, ez csak a maszkulin princípium, vagy azt, hogy: ez nem megcsalás, kérem, ez csak az evolúciós program.