Vavyan Fable

Ha legközelebb újra megszületek, vadon élő ló szeretnék lenni. Szabadon nyargaló, büszke, örömittas széljáró! Nem akarnám, hogy valaha is befogjanak, felnyergeljenek, még akkor se, ha jól bánnának velem.

A vágyat nem a test csinálja! A vágy a lélek ajándéka a testnek.

Annyira szeretlek, hogy erőtlen vagyok védekezni ellene. Ha rád nézek, ugyanazt érzem, mint amikor először láttalak. Minden porcikámmal téged vágylak.

Ha nem éred be a tetszéleti léttel, ha kitárulsz a valónak és a képzeletnek, ha megnyílsz, hogy befogadj és visszatükrözz, nem csupán kéjörömökben lesz részed! Ha felszárnyalsz a dágványból, gyakran visszazuhansz. Rengetegszer megzúzod, összetöröd magad. Viszont szabadon repülhetsz.

Az a teljes élet, melynek fele álom és képzelet.

Ha valaki ötvenesként is ugyanolyan, mint huszonöt esztendősen, akkor elpocsékolta a közbenső éveket.

Mindenben van történet, még egy porszem is lehet varázslatosan regényes. Ezt vetesd észre, láttasd meg másokkal. Ezt emeld föl. Ha elbírod.

Mosolyogj, és az egész világ idiótának fog tartani.

Kezdetkor mindnyájunk élete egy-egy nyers drágakő. (...) Lényünk, tetteink folyamatosan koptatják, vásítják, homályosítják vagy éppen csiszolják, karátosítják azt. (...) Végül majd az egész gyémánt szép lesz.

Mi nem csak egymást öleltük, magunkhoz vontuk az éjszakát, a fényes villámokat, s az általuk szabdalt eget, a sárkányüvöltő mennydörgést, a rongyosodó felhőket, a fellélegző növényeket és a búvókövet keresgélő békát, s részévé lettünk a végtelennek, a teljességnek. Mi voltunk minden: fû, fa, ég és eső, fény és meleg. Ránk talált a harmónia, elszenderedtünk hullámain.

Szeretlek. Megafrázis. De gyönyörû.

Átölelte derekamat, fulladás-szorosan összesimultunk. Lábujjhegyre álltam. Lehajolt hozzám, szája végigfutott az enyémen. Lehunytam a szemem, a lámpafény átragyogott a szemhéjamon. Sosem lenne merszem megfogalmazni (mert úgysem tudnám), mit éreztem, amikor megcsókolt, előbb tapogatón, majd önfeledten. Meglehet, felemelt; a lábam nem érte a földet.

Soha nem egy pasastól reméltem sorsom jobbra fordulását, e témában kizárólag magamra számítok. (...) Ha valami könnyelmûség folytán mégis járomba dugnám a fejemet, sosem adnám fel a munkámat, se miatta, sem érte. Ellenben egyetlenegy ízben sem mondtam, hogy utálnék szeretni valami férfit.

Széltől, fáradságtól óvó korunkban megrázkódtatásként fogjuk fel, ha valaminő - bármilyen - érzelem ránk talál, s uram bocsá`, megrenget bennünket. Testi egészségért diétázunk, gyúrunk, kocogunk - soha ennyi ápolatlan, slampos, beteg lélek nem senyvedett e bolygón, mint mai napság. Felszínességünk felől nézve így van rendjén. Végre is, nyomban szembe szökik, ha puccos prémben, csontkarcsún jelenünk meg egy társaságban, ám lényegesen kevésbé feltûnő, mi több, teljesen elhanyagolható, hogy bensőnk avas toprongy.

Körülöttem mindenféle színû emberek nyüzsögtek lökdösődős tömegben, reménytelenül hajszolva az életvarázst és tudván is e reménytelenségről; forgatagukat valamiféle kétségbeesett, szomorú haláltáncként érzékeltem.

Tudtam, most csorog keresztül rajtam s a lábujjaimat enyhén elzsibbasztva tüstént ki is ürül belőlem az elmúlt napok mindösszes feszültsége. Ha az ember véletlenül nem figyel oda, hogy folyton íjideg feszes legyen, s akaratlan-óvatlan lazít, bizony ez történik: a szervezet méregtelenít.

Szánom azokat, akik hamis bálványokat imádnak. Holott a hamis bálványok imádtatásának korát éljük. Gondolkozott már azon, mi lesz velünk, ha engedjük elsorvasztani magunkat? Ha ez így megy tovább, az egész emberiség diszlexiás lesz. Minek fárasztanánk magunkat olvasással, amikor éjjel-nappal színes villódzás vesz körül bennünket? Úgy áradnak ránk a helyettünk, s nem általunk elképzelt képek, mint a záporeső. Elkeserítő. Bennem ez amolyan a haj rakja be a csavarót?! érzést kelt. Így is mondhatnám: a bugyi tartja a gumit!?

Manapság szörnyen rosszkedvûek az emberek. Mindenki szóló sikersztori akar lenni. Ha nem jön össze, az illető lerágja magát. De inkább a többieket. Ez ellen kell a pozitív gondolkodás. Védőoltásként.

Noha az értelemre hivatkozunk, az őrület bábozik velünk. A durvaság, amellyel együtt élünk, oly markáns, hogy mellette észrevétlenné törpül minden, ami szelíd, ami a buta szabad szemmel nem látható szép.

Egy átlagos nő bármit összekeverhet bármivel, ha az nem tartozik érdeklődése homlokterébe. A kocsi általában nem tartozik oda, az csak egy használati tárgy. Nekünk az nem fétis, nem státusszimbólum. Eszköz, amely eljuttat valahonnan valahová, cipekedik helyettünk, és menedéket kereshetünk benne, ha összebotlunk egy öldöklő barommal.