Vavyan Fable

Azt mondják: az önismeret az az orvosság, amit csak az egészségesek szednek.

Nem mozdulok, csodálkozom. Furcsa, szelíd közelsége átitat. Nem szól, nem tesz semmit. Szeret. Nézem a szemét a félhomályban. Nézem a szemét, míg simogatom, nézem, amikor a száját csókolom. Látom, hogy éber, már-már riadt figyelme lassan eltompul, feloldódik a hihetetlen kékségben. Tekintete végre elhomályosul, szemhéja lezáródik. A nő valahára elveszti a fejét, megszabadul önmagától, de nem tőlem.

Az vált jóvátehetetlenül felnőtté, aki már azon is bosszankodik, amin nevethetne.

Megfigyeltem, a felnőttek időnként összetévesztik a szép szavakat a nagy szavakkal. Fogalomzavarodottak. Pedig tudhatnák, mi a különbség. A nagy szavak hazudnak. A szép szavak pedig egyszerûen csak igazak, és néha védtelenné tesznek. Ettől félnek. A néhától.

Amikor az emberek nem bírnak mit kezdeni a bennük dúló, érthetetlen feszültségekkel, nem tudnak hova menekülni önmaguk elől, kifelé vetítik kínjaikat. E vetítés folytán meglátják másokban mindazt, amitől saját lényükben irtóztak, és mindenáron le akarnak számolni vele. A tudat hasad, mint az atom, a gyûlölködők mind többen és többen lesznek, s végül kirobban a fegyveres konfliktus. Minden erőszakos esemény úgy kezdődik, hogy az ember képtelen vagy gyáva szembenézni önmagával. Ezért voksol inkább a másokkal való szembefordulásra.

Tévedés azt hinni, hogy csak a bolondok járnak agyászhoz. Sőt! Úgy látom, már csak ők nem járnak!

Hajdan, midőn az Isten megteremtette a Földet; megcsinálta a hegyeket, vizeket, erdőket, állatokat és más értelmes dolgokat, belenézett a tükörbe, s azt mondta magának: na jó, kreálok egy ilyen figurát, mint ez itt, elvégre játszani, kockáztatni is kell. S lőn. Amikor azonban látta, hogy teremtménye tökéletesen életképtelen, elkeseredett. Bánatában csak ült a tévé előtt, rágcsálta a snacket, sós mogyorót, nyomkodta a távkapcsolót, harapta a sört, s nézegette a lyukas zokniból kibámészkodó lábujját. Végül elszánta magát. Nagy sóhajjal azt mondá: akkor most csinálok valami szépet. És megalkotá a nőt. Amint a mû elkészült, nem tudott betelni vele. Milyen finom. Milyen kecses. Milyen eszes. Milyen szép. Na igen, de bármilyen szép, bimbózni nem tud. A szaporodáshoz segítségre is szüksége lesz. Hoppá, hisz ott az a suta, gyámoltalan, szőrös teremtmény, a férfi. Elővette, bámulgatta, hümmögött, vonogatta a vállát. Hát ezzel a lénnyel aligha áll szóba a tökéletesre sikerült nő. Barkácsolt egy kicsit a férfin, de az nem lett jobb az istennek se. Mit volt mit tenni, a nőt kellett kicsit átprogramozni. Előkerültek a Gyengédség, Jóság, Tolerancia, Érzékenység, Anyai ösztön stb. feliratú fûszertartók. Valami még rettentően hiányzott. Nélküle a nő még mindig nem tudná elviselni a férfinak keresztelt kreatúrát. Hoppá, megvan! Isten elővette a Humorérzék nevû sót, s dolgozni kezdett a női agyvelőn. Sajna közben megkezdődött a meccs a tévében, s teljesen elvonta a figyelmét a munkájáról. Miáltal egy kicsit túladagolta a hozzávalókat. S miközben mi nők, benneteket gyámolítunk, táplálunk és gondozunk, hogy ama egyetlen funkciótoknak megfelelhessetek, ti komplexusaitokat kompenzálni próbálván minket cikiztek.

A sok kicsi szorongás képes összeállni egyetlen nagy depresszióba. Ez pedig kiolthatja azt a magas érzelmi hőfokú lángolást, amit Prométheusz lopott az emberek számára: az istenek tüzét. Szomorú, de sokan a közönséges szalonnapirító parazsat értik Prométheusz tüze alatt. Akinek valóban adatott belőle, az belehal, ha a láng kialszik. Õ azt is tudja, hogy nem mindenki kap belőle, ez ugyanis ajándék. Más felfogás Erósznak nevezi az érzést, még inkább varázst, amitől elevennek, az élet szerelmesének érezzük magunkat, amely által érzéki kapcsolatba kerülünk a világgal.

Csillapíthatatlan és legyőzhetetlen szabadságvágyunkhoz mohó, szinte gyermekies odatartozásvágy társul, és csak látszólagos az ellentét. Szabad az, aki szabad szívvel választja meg, kitől függjön, hová tartozzon.

A szerelem vak. Elbotorkál melletted, vagy felborít.

Én nem merem elmondani, amit érzek. Félek súlyától, erejétől, és félek attól is, hogy az, akinek szánnám, akivel szívesen megosztanám, megrémülne tőle.

Egyre gyakrabban rajtad felejtem a szemem, rengetegszer rajtakapom a gondolataimat nálad. Kívánom a közelségedet, és szeretnék minél közelebb kerülni hozzád. Az előbb néztelek, majd megérintettelek, és rémülten éreztem, mennyire vágyom rád.

Egyes-egyedül lenni a legjobb, pedig még akkor is van kivel civakodni!

Mindenkinek szüksége van a másiktól kapható örömre, okulásra, szépségre, csalódásra, kínra.

Ahogy telik-múlik az élet, egyre kevesebb dolgot nézünk, de azt egyre élesebben látjuk. A léghajóból is ki kell dobálni a felesleges cuccot, hogy magasabban szálljon. Akinek nincs szíve kidobálni: az nem repül.

Senki helyettünk a ballépéseinket nem teszi meg, és a zsákutcáinkat nem járja be.

- Azon tûnődöm, mi lesz a betûkkel, amiket az emberek írás közben kihúznak, kitörölnek, kiradíroznak. Hová lesznek azok a számkivetett, eltaszított, félredobott betûk? Lehetséges, hogy elkeseredett hordákba gyûlnek? Belőlük lesznek a gonosz írások? A rossz könyvek? - Meglehet. És mi van, ha nem mindegyik számkivetett keseredik meg? Ha a töröltek közül többen úgy értékelik, hogy voltaképpen elnyerték a szabadságukat? Még az sem kizárt, hogy az ő soraikból jönnek a graffitik.

Keze, szája, bőre elmossa az időhatárokat, hogy egyetlen órára éreztesse velünk a végtelent, még mélyebbre marja belénk a változó hangulatú szenvedélyt, még szorosabbra szője közöttünk az elválás lehetetlenségét.

Én nem próbálok úgy tenni, mintha az emberiség barátja volnék.

Búcsúzóul szeretnék valami nagyon kedveset mondani, de nem tudom, miként fordíthatnám le sárkányérzelmeimet. Kívánom, maradj meghitt viszonyban a csodával! Légy boldog, itatódj át szerelemmel, és részegülj tőle! Ne siess meghalni, bármily régen élsz is. Tőled, általad is szebb a tömérdek-arcú világ. Te az a lány vagy, azon kevesek egyike, ha nem az egyetlen, aki még egy fogfájós sárkányt is nyugodtan megsimogathatsz.