Wass Albert

Enyém az álmok mesepalotája, enyém a tavasz csoda-zenéje, amit szívembe belemuzsikál... s mégis... mégis valami kéne... valami kéne: kedves a szád.

Haszontalanságokat ne gyûjts soha! Bélyeget, gyufaskatulyát, pénzt, vagyont. Csak a szépet gyûjtsed meg magadban. A szépet, amit a szemeddel láthatsz, füleddel hallhatsz, orroddal érzékelhetsz, és ujjaid hegyével megtapinthatsz. Meg amit gondolsz olyankor, azokat gyûjtsed!

Eddig lobogtam, küzdtem, vágytam, égtem: utolsó végváramba visszatértem, s dárdák elől páncéltalan magam egy láthatatlan körrel kerítem.

Ma Örömisten papja vagyok én, hiszek életben, szépben, jóban. Cézár vagyok az ölelésben, Dárius a csókban.

Nem voltál velem, pedig oly szépen jött az este: szelíden, mint a szerelem.

Istenkereső ember lettem, azzá tettek fekete gondok. Remete-fák közt, kripta-csendben, mea culpákat egyre mondok.

Azt ne mondd, hogy "soha", és ne mondd, hogy "örökké". A magány közel hozza egymáshoz az embereket.

A vers csak születik, mint ahogy születik a szél. Vagy a virág. Vagy a falevél.

Amikor a világ annyira megváltozik, hogy már élni se lehet benne többet, az embernek csak egy menedéke marad. Hogy megalkossa a maga külön világát, és bekerítse azt az érzéketlenség láthatatlan kerítésével.

Három féle ember van a világon: azok, akik a maguk urai, azok, akik másoknak dolgoznak, és azok, akik egyszerûen kikerülik a munkát. Akik a maguk urai... azok a mindentudók, mert uralják a sorsot. Õk azok, akik városokat, országokat, nemzeteket képesek felépíteni. Õk azok, akik a világot olyanná teszik, amilyennek lennie kell.

Az ember ártatlan egészen addig, míg bûnössége bizonyítást nem nyer! Azt akarom, hogy a gyerekeink ebben a hitben nőjenek fel, és ne legyenek előítéleteik csupán azért, mert nem ismernek valakit.

Az emlékek és az elmosódott lábnyomok a szem számára láthatatlanok, a figyelmes lélek mégis képes megérezni a régen elmúlt álmok és az idővel elhaló fiatalkori vágyak rezdüléseit. Ha valaki csendben megáll és szívével hallgatja a csillagfényes éjszakát, érezni fogja a szerelmet, amelyet hajdan oly sokan, oly sokféleképpen éreztek és fejeztek ki.

Tudod, kisfiam, a világon nagyon sok a csalán, a tövis, a gyom. Mert az emberek sokkal több rosszat cselekszenek, mint jót. És a csalán, a tövis meg a gyom a rossz cselekedetek nyoma ezen a földön. De láthatod, hogy pillangó is van azért. A sok kicsi pillangó a sok kis jóság hírét hordozza magával. És vannak aztán szép, nagy, tarka szárnyú pillangók: ezek a ritka, nagyon jó cselekedetek. Minél szebb és nagyobb jót teszel, annál szebb, nagyobb és színesebb pillangó száll föl a nyomában. (...) Nem baj, ha az emberektől nem kapsz érte hálát. Minden jótettedet egy pillangó viszi hírül.

Vannak dolgok, amikről nem lehet beszélni. Amiket csak önmagával intézhet el minden ember.

Ellophatod valakinek az aranyóráját és visszaadhatod megint. Ellophatod a pénzét és megtérítheted a kárt. Csak egyvalami van, amit nem téríthetsz meg soha. Ez az idő. Ha valakinek ellopod az idejét. Ha megvárakoztatsz valakit. Ez olyan, mintha ellopnál ennyi meg ennyi időt valakinek az életéből. Nem térítheted meg soha. Az idő az ember legnagyobb és legfontosabb kincse. Ellophatod valakinek a lovát és visszaadhatod megint. Mindenét ellophatod és megtérítheted. Csak az ellopott időt nem lehet megtéríteni soha. A várakozásban eltöltött időt semmi földi hatalom nem hozhatja vissza. Nincs, elveszett, vége. Örökre elveszett.

Akár óriások építik a kastélyokat, akár emberek a kunyhókat: kastélyok, kunyhók mind mulandó dolgok. Csupán a hegyek, a völgyek, a folyók és a népek örökkévalók, mert azokat Isten teremtette!

Rájövő tavaszon csak megeredt mind a tizenhárom almafa csonkja s nyár derekára már tizenhárom kis, sudár vesszőcske mutatott föl az égre. Az égre, mely esővel s napsugárral vegyesen öntözi kicsi Erdélyország földjét immár sok száz esztendő óta. S azóta is minden tavaszon nőnek egy araszt, kettőt. (...) Akik ott élnek baj és nyomorúság közepette a Kommandó körül, kicsinyek és nagyok: reménykedve figyelik évről évre a kisarjadt fák növekedését s a hegylakó népek ősi türelmével várják a tavaszt, mely majd először bontja virágba őket, hogy megteremjen végre rajtuk a békesség és szeretet gyümölcse mindenki számára. S akármi is történik körülöttünk, ők tudják, hogy ez a tavasz közeledőben van már. Mert Isten, aki a kivágott csonkból termőfát tud növeszteni újra, nem hagyja elveszni a népeket sem, akik benne hisznek.

- Hásze idenézz, Uram - bökdöste pipáját az öreg főangyal Erdély felé -, a magyar uraskodik és veszekszik a románnal. A román bámulja a felhőket és veszekszik a magyarral. Na ugye? A szász, az dolgozik, ez igaz s a veszekedésben mindég amellé áll, amelyik éppen erősebb. Na de kinek lesz haszna belőle? A szász, az fösvény, Uram, annak szőrös a lelke! Köll még valaki, akinek esze is legyen, meg szíve is s a munkához is értsen valamicskét, mert különben elviszi az ördög az egészet! Erre már az Úristen sem mondhatott egyebet, minthogy az éppen így igaz, s mivel pedig a zsebeiben már nem volt semmi, amit elővehetett volna, hát megteremtette a székelyt.

Tudni kell, hogy mikor az Úristen népek s országok dolgát rendezte volt a földön, Erdélyről ügyesen megfeledkezett. Azóta is szokásban maradt, hogy megfeledkezzenek róla, valahányszor adódik.

Egy ideig azt a kis jelentéktelen, kék virágocskát nézte, amelyik onnan bújt elő a moha közül. Egészen jelentéktelen volt, még észrevenni is alig lehetett. Pedig sok tölcsér fityegett rajta, egészen aprók, tiszta világoskékek, olyanok, mint az égbolt nyáron, amikor tele van napsugárral. Milyen szép - gondolta - s az ember nem is látja meg. Elmegy mellette, s rálép. Mennyi sok szép dologgal van tele a világ.