Wass Albert

Arra gondolt, hogy így kellene legyen tulajdonképpen az egész élet. A gyermek apja fûrészelné a fát, ő segítene neki, vagy ülne a rönkökön, és szoptatná a gyermeket, aztán behívná enni, amikor kész az étel, és este ott ülnének egymás mellett a kispadon, és néznék az alkonyatba süllyedő tisztást, és halkan beszélgetnének a gyermekről, aki olyankor már csöndesen alszik a bölcsőben. Érezte, hogy ez az, ami hiányzik onnan a Komárnyikról, ez a csöndes, békés, hétköznapos élet, amit hárman élnek együtt: egy férfi, egy asszony és egy gyermek. Együtt. Közös tervekkel és közös örömökkel. Kevés beszéddel, de mégis úgy, hogy tudnak egymásról mindent. Titkok nélkül, tisztán, egyszerûen, ahogyan szép és békés az élet, úgy.

Sírt, sírt. És lassan minden könnyebb lett. Szelídebb, szomorúbb. Mint amikor a vihar villámai elpihennek, tovanyargal a dörgés, és csak az eső esik. Esik és esik, csöndesen és szomorúan, és már nem ijesztő és nem rettenetes, csak bánatosan szelíd, és a szelídsége mögött, valahol messze, már derengeni kezd a vigasztalás.

A szavak csak olyanok, mint azok a kis kövek, melyeket a föld felszínén látsz, de amelyek mégis azt mutatják, hogy lent a föld alatt nagy-nagy sziklák vannak.

Ez a tavasz törvénye: életet bontani, továbbadni az életet, világra hozni valakit. Komoly, szép érzés volt ez. Érezte, hogy valamennyien egyek, szövetségesek, közös a céljuk: az erdő, az állatok, a madarak és ő maga. Egy törvénynek engedelmeskednek, és egyazon parancsot hordoznak magukban: az életet.

Megállt a hóvirág előtt. Lehajolt, nézte. Mitől ilyen a hóvirág? Mitől ilyen fehér? Mitől zöld a zöldje? Mitől búvik elő a föld alól? Ezt a Jóisten csinálja? Valaki kell csinálja mindezt, az biztos. Mert magától miképpen nőhetne ki virág a földből? Miképpen lenne madár? És ki tanítaná meg a madarakat annyi szép hangra? És ki festené meg a tollukat annyi mindenféle szép színre, a madarak tollát és a virágok szirmát és a fákat és a napsugarakat és mindent, ha nem a Jóisten?

Amikor mi ketten búcsúzunk, a lelkünknek az mindig egy halál.

A rút világnak gondja van, minden embernek gondja van, a sok angyalnak mind gondja van s az Istennek is gondja van, mert mindenkire gondja van. S így múlik el a szép s a jó az ember mellől nyomtalan.

És éreztem, hogy dobban a szívem, s avarra-lépő vágyra lelkesül. Akit kerestem, nem találtam: hát elindultam egyedül.

A barátság oka nem lehet véletlen, sem az egymásra utaltság. Még kevésbé az azonos világnézeti beállítottság vagy politikai célkitûzés. A barátság oka egyedül a barátság maga.

A rendes emberi életben az időnek nagyon színes és változatos jelentősége van. Az ember felébred reggel és élni kezdi az idő millió kis tarka fejezetét. S ahogy telik a nap, az idő mindig jelent valamit, mindig hoz valami újat és meglepőt az ember életébe. Percről percre fûződnek egymásba a történések gyöngyszemei s még akkor is, amikor semmi sem történik, maga az időben rejlő lehetőség elég ahhoz, hogy érdekessé tegye az életet. A váratlanra való várakozás teszi az ember életében izgalmas élménnyé az időt.

Furcsa az élet. Ahogy összehoz két embert itt meg amott, mintha csak véletlen lenne, s aztán egymáshoz láncolja őket a barátság láthatatlan erejével.

Sokat voltam egyedül. Az ember azt hinné, hogy meg lehet azt is szokni, ha az ember sokat van egyedül. De nem. Ezt az egyet nem lehet megszokni soha.

Elmentek már a madarak, a fecskék Csak mi maradtunk itt: én és az ősz. Szép álmomat a lelkemből kilesték Csapongó vágyaim, hogy visszajössz.

Fizika? Az csak egy szó, mint a többi, amit használunk, hogy a jelenségeknek, amiket még nem tudunk tisztázni, nevet adjunk. Maga nem hisz a varázslatban. De abban hisz, hogy egy tonnás súlyú érctömbből, amit a földből kibányásznak, repülőt lehet építeni, ami a fecskénél is gyorsabban száll?

A lelket kell meggyógyítani ahhoz, hogy a sejtek egészségesek legyenek.

A jó embereknek szép haláluk van.

Ha az embert nem hívják Krisztusnak, akkor ne viselkedjen úgy, mint ahogy a Biblia előírja, hanem kövese a szervezett emberiség szokásait.

Valahonnan idejövünk, és aztán elmegyünk valahova. És hogy honnan jövünk, és hova megyünk, az mindig titok. Ez a titok mindig önmagában rejlik, és mások számára megoldhatatlan.

Már eltûnt régen a hajó Veled és én még mindég kendőt lengetek. S amíg távolba réved a szemem, arcod vonásait idézgetem. Tengerverés csapdos a partokon, benne hangod zenéjét hallgatom. S a szélben, mely hajamba beletép, ott érzem még kezed melegét.

Üzenem a háznak, mely fölnevelt: ha egyenlővé teszik is a földdel, nemzedékek őrváltásain jönnek majd újra boldog építők és kiássák a fundamentumot s az erkölcs ősi, hófehér kövére emelnek falat, tetőt, templomot.