Ugrás a tartalomra
- Borzasztó dolog meghalni (...).
- Nem olyan borzasztó az, Teofil. Az ember elalszik lassan, és nem ébred föl többet. Csak pihen és pihen. Pihenni jó... De az élet! Soha többet nem látni erdőt, és soha többet nem hallani madarat! Pedig olyan szép az élet... Itt maradsz te, Teofil, ezután is. Csak nem láthatnak többé az emberek... Te hinted le éjtszaka a harmatot a fûre, és te rázod le a fák leveleit ősszel. És amikor az első virág kinyílik az erdőn, ott állsz majd mellette, és megfested a szirmait, amilyenre akarod. Együtt szállasz a pillangókkal, és ujjad megérinti a fenyőtûk hegyét, és azok csillogni fognak tőle a napban, és te hordod majd, mint a szellő, a jó illatot üverből üverbe.
Kapcsolódó idézetek
-
A halál olyan gyönyörû lehet. Feküdni a puha, barna földben, s hallgatni a csöndet, míg a fûszálak hajladoznak a szélben az ember feje fölött. Ott nincs sem tegnap, sem holnap. Az ember elfelejti az időt, megbocsát az életnek, és békében nyugszik.
Oscar Wilde
-
Az élet szép. Higgy nekem. Megéri, hogy megszüless, még ha fájdalmas is olykor. (...) De mindig tartsd eszedben, kis barátom, hogy holnap megvirrad, és új nap kezdődik. Az élet sehol nem áll meg. Ne zavarjanak meg azok a nyomorultak, akik úgy meghúzzák a lelküket, mint a hátizsák száját. Az ember olyan, mint a fa. Virágzik, gyümölcsöt hoz, lehullatja a levelét, aztán kezdi elölről.
-
Meghalni nem nagy dolog, ha a halált olyan egyszerûnek látjuk, mint amilyen. Az élet egy csomó fizikai és kémiai törvény harmonikus mûködése. A halál az, mikor ezek a törvények megszûnnek mûködni. Az emberek ebbe már igazán belenyugodhatnának. Az öregségbe, (...) már sokkal nehezebb beletörődni. A kopásba, a fakulásba, a töredezésbe, a gyengülésbe, a csúnyulásba, a megrogyásba, az elhomályosodásba, az elnehezedésbe: a megöregedés folyton romló állapotába nehéz megnyugodni. A természet érzi is, hogy figyelmünket el kell vonnia ettől a bénító szomorúságtól s egy bizonyos korban frissen támasztja fel a régi emlékeket, a gyermekkor, az ifjúság s a férfiévek szép napjait.
Kemény Simon
-
Amikor meghalok, (...) sírj egy kicsit, ha már nem tudsz másképpen tenni, de ne sírj túl sokáig, légy szíves. Néha talán kimész a temetőbe a síromhoz, de mindig gondolj arra, hogy én már nem vagyok ott. Ha látni akarsz engem, hátra kell fordulnod. Nézd a fasort a szélben, a tócsát, amiből a kismadár iszik, a hancúrozó kiskutyát, és ott leszek én. Ezt soha nem szabad elfelejtened.
Jean-Claude Mourlevat
-
Elveszíteni egy barátot, megsiratni, eltemetni. Figyelni a csöndre, ami ilyenkor átöleli az embert. Aztán fülelni egy hangra, ami megszólal mellettünk, s azt mondja: "Vigyázzatok mindenkire. Az élet olyan nagyon szép!".
-
A halál csak kezdet. A feledés később jön. Az ember élete azokkal együtt tûnik el, akik ismerték őt. Az ősszel lehulló falevelek magukkal viszik a színeket, és ami megmarad, a kopár fa, már nem evilágba való.
Lénárd Sándor
-
Jó, ha gondolkodás nélkül bele tudunk nyugodni abba, hogy minden, ami szép, érettünk van s velünk talán véget is ér. Sem a hajnalnak, sem az alkonyatnak nem ártunk vele, ha színét s hangulatát magunkénak tudjuk. Utasok vagyunk, de ez csak akkor jusson az eszünkbe, ha nehéz percek s fekete órák szakadnak reánk. Ha szelíd tájaink színeit viharok borzolják, ködök takarják, szelek temetik. Ha csúnya és nehéz helyekre jutunk, hol a tulajdonérzés ezer terhével átvergődni nem is lehetséges. Ilyenkor jó a halálra gondolni, úgy messziről, mint egy kicsit furcsa, kicsit szomorú, de kényelmes és megnyugtató útitervre. S nézni a világot, ahogy az állatok nézik. Az őzek, a szarvasok, meg a medvék. Mint valami szép idegen holmit, amelyik mellett elmegy az ember, s miközben átvált egyik sûrûből a másikba, elgyönyörködik abban, ami gyönyörködni való.
Wass Albert
-
A halál egyáltalán nem olyan rettenetes lény, mint ahogyan ostoba emberek hiszik. A halál nagy megnyugvás, csendesség. A halál olyan, mint egy jóindulatú óriás, amely, igaz, hogy letipor fenyőerdőket, és igaz, hogy tovább megy az északnémet síkságon is, csak akkor már szárazság a neve. A tisztességes halál jókedvû, nyugodt és csendes.
-
Ahogy az ablakon át kinézek, látom, amint az emberek vígan jönnek-mennek az utcákon. Nevetnek, nyaralnak, élik az életet. (...) Így lesz akkor is, ha majd én halok meg egyszer. Az ég nem szakad le, a Föld forog tovább. Születünk és elmúlunk észrevétlenül.
-
Miért ne juthatna el az emberiség a természet átalakításában odáig, hogy békéssé is tegye? Miért ne sikerülhetne az emberiségnek, ha mégoly parányi volt és lesz is, hogy egy napon elfojtsa, vagy legalábbis szabályozza a létért való versengést? S végül miért ne törölhetné el a gyilkolás törvényét? (...) Lehetséges, hogy fajunk kitart búskomorságában, őrültségében, hóbortjaiban, tébolyában és bódultságában, amíg csak el nem jön faggyal és sötétséggel a siralmas vég. Ez a világ talán gyógyíthatatlanul rossz. Én mindenesetre jól érzem magam benne.
Anatole France