Wass Albert

Fönt a hegyekben, ahol éltünk, mókust fogott egyszer egy szénégető. Ketrecet is csinált hozzá, faketrecet. Úgy hozta el nekem. Kicsi voltam még akkor, nem tudtam, mit jelent a ketrec. Nagyapám mondotta meg, aki juhász volt a legelőkön. A ketrec, mondotta, elzárja a teremtényt az Istentől. Elzárja tőle az életet. A napot, a szelet, a fákat, az egész világot. Aki ketrecben él, az olyan, mintha nem is élne. Vagy még rosszabb annál. A ketrec az ördög találmánya, mondotta nagyapám. És én kiengedtem a mókust még azon a napon, amelyen a szénégető hozta.

A világ tele van olyan dolgokkal, amelyeket nem érthetünk, nem tudhatunk. Ezért nem szabad soha azt mondani valakiről, hogy ez ilyen vagy olyan ember, mert ezt és ezt csinálta. Nem, ezt nem szabad mondani soha. Mert nem lehet tudni, mi mozgatja az embereket. Mi az, ami ide vagy amoda löki... Valami történik, és az egész elfordul erre vagy arra. Az ember sohasem tudhatja, mert amit az ember lát, az semmi. A nagy dolgok úgy történnek, hogy nem láthatja senki más, csak akinek szól.

Fiatal, az azt jelenti: nem ismeri még az életet. Tele van lelkesedéssel. Szenvedélyek kormányozzák. Meggyőződése, hogy a világ hibás alapokon nyugszik s az is, hogy ő van hivatva ezeket az alapokat megváltoztatni, ha csak részben is, egy egészen szûk kis területen. Fiatal, az azt jelenti: ítéletet mond az öregek fölött. Hogy restek. Hanyagok. Önzők és tehetetlenek. Nem látják meg a tennivalókat. Vagy ha meglátják, kényelemből elmulasztják. Érzéketlenek a nép és a nemzet bajai iránt. (...) Mikor elfárad a sok lelkesedéstől, melyről megtanulja, hogy általában meddő és haszontalan, ha nincs meg hozzá az erő, mely kitartássá növelje. De ezt még nem tudja akkor. Csak a fiatalságot tudja és az annyit jelent, mint békétlenség. Nyugtalanság. Szebbnek és jobbnak a keresése. Új ösvények kipróbálása. Hála Istennek amelyik fiatal nem ilyen, abból hiányzik a fiatalság.

A gyermekek nyáron otthon voltak. Nőttek. Meglepő, milyen gyorsan tud nőni a gyermek. Ma még ostorral játszik s fabábuval. Holnap már új topánka kell neki s rendre kinövi a ruháit is. Észre se veszi az ember s már beleszól a nagyok beszédébe, ismeretlen barátai vannak, idegen gondolatok, vágyak, célok, szeszélyek hálója szövődik a lelke köré.

Érezte, hogy ami előtte áll, az hosszú és nehéz út lesz. De tudta azt is, hogy lesz ereje ehhez az úthoz. Mert akivel nekiindult ennek az életnek, azt maga választotta. S az asszony útja az ura mellett halad, könnyû s nehéz időkben egyaránt.

Ahogy így látta szemei előtt a fákat, elgondolkozott. Mire megnőnek, lombot eresztenek: eltelik az idő, munkával, rendre. S az idővel együtt elmúlik a világ is, ez a zaklatott, békétlen, szomorú világ és a fákkal együtt másik világ nő fel. Aki majd abban a világban él s jár ezek alatt a fák alatt, az békés, szabad és boldog ember lesz megint, mint amilyenek a régiek voltak. Akik olyan fáról szedhették a gyümölcsöt s olyan fák árnyékában pihentek, amit apáik ültettek s nagyapáik, küzdelmes időkben mindig. S arra gondolva, hogy majd akik az elültetett fa gyümölcséből esznek s árnyékában járnak, leszüretelik a küzdelmek árát, amit őseik vívtak a világgal. Így van ez, gondolta, egy-egy nemzedék ültet, fát, eszmét, gondolatot, hogy sok nemzedéknek ne legyen gondja ezzel. Hogy aki azután jön, készen kapjon otthont, hazát, árnyékos kertet, termő gyümölcsöst. S úgy vegye ezt, mint természetes dolgot. Az élet ajándékát, mely ingyen való s a szépségéért cserébe mit se kíván. Még annyit se, hogy gondtalan percében aki a kertet nézi s a különböző fákban gyönyörködik, arra gondoljon: milyen is lehetett az élete annak, aki ezt a dombot kopáran lelte s mit érezhetett, mikor beültette fákkal. Fákkal, melyekről tudta, hogy túlélik őt s a rügyekre akasztott gondolatot fölemelik magasra s átmentik késő nemzedékeknek.

A legnagyobb örökség, amit adni lehet az utódnak, az otthon. Egy ház, akármilyen ház. De amelyiknek falát aggódás, szeretet, gondoskodás s a jövendők bizakodó hite emelte föl. És fák. Amiket nem azért ültetett valaki, hogy hasznukat lássa. Nem is azért, hogy önmagát mulattassa velük. Hanem azért, mert szépségre és jövendőre gondolt, békességre gondolt és a lelke tele volt derûvel. És ültette, egyszerûen azért, mert szerette a fát és a fákon keresztül akarta elmondani mindazt, ami az otthonban kapcsolatban felgyûlt benne s amiket szavakba önteni nem tudott.

Az ember csak szánt, vet, kapál, arat. Ganét hord, újra szánt, újra vet, újra meg újra. S egyszer csak észreveszi, hogy a hajában szürke szálak vannak, megszélesedett a homloka, szakálla szürke már s bajusza bozontos. Az ember csak észreveszi, hogy a csikóból csontos öreg ló lett, a gyermekek szakállt eresztettek és bajuszt. A bölcsőben síró leánykák férjhez mennek és új bölcsők ringanak. Az ember, ha ezeket észreveszi, meglepetve megtorpan és elcsodálkozik. Istenem, mondja, hát így... hát így vagyunk már. Eltelt az idő.

Nem volt több feszültség a levegőben, mely gondolataikat lefoglalhatta volna, tervezgetés, fontolgatás, s hogy mindez hirtelen nem volt többé, úgy érezték, mintha valahol valami hirtelen megszûnt volna. Talán az élet íze, a létezés értelme szûnt meg, vagy távozott el a felnövekedett gyermekek batyujában s ők ott maradtak a néma nagy estében egyedül.

Az idő takarójába szőtt folyamatosság titkos szálait nem könnyû megtalálni és megmagyarázni. De a lélek titkait mindig a megmagyarázhatatlan őrzi, s érte érdemes megismerni a múltat a jövő kedvéért.

Számomra nem vigasztalás, hogy millióknak fáj ugyanaz, ami nekem. Magamnak fáj, ami bennem fáj.

Egy kaliba várt csak reám a Korbujban, más semmi. Senki. Csak egy rossz kaliba, egy fûrész és egy balta. És egy élet, amit vinni kellett tovább, mert a testem enni kért, vackot követelt magának, és nem törődött azzal, hogy a szemem üresnek látta a világot, és belül, magamban úgy éreztem, hogy az élet régen befejeződött.

A magyarnak idegenben a legnagyobb ellensége mindig a magyar.

Most olyan a világ, hogy az ember azt hiheti: az egyszerû, szép és tiszta dolgok kivesztek belőle egészen.

Istenem, milyen kár, mondja az ember, s arra gondol, hogy milyen szép is volna, ha a csikók mindig csikók maradnának, s a gyermekek örökké gyermekek. De az csak afféle langyos gondolat, felelőtlen gondolat.

A munka és a szorgalom az, ami a legtöbbet ér a világon. Ami a világot előbbre viszi. Higgye el nekem, kedves rokon, ez dönti el a háborúkat is, nem a fegyver.

Aki fiatal, szigorúan és kérlelhetetlenül mondja ki ítéletét az öregek fölött, és többnyire igaza van. És ítéletet egyúttal önmagára is. Arra az időre, mikor már ő is öreg lesz.

Isten szeretet. Így mondta anyám. Isten nem más, mint szeretet. Minden, ami szeretet, az Isten.

Jaj, ezek a könnyek. Nem tudott tenni ellenük semmit. Csak jöttek valahonnan nagyon mélyről, jöttek, jöttek az emlékek nyomán, elöntötték a szemét és elhomályosították a sorokat.

Gondolj arra, hogy én akkor már ott leszek melletted, csak a szemeddel nem láthatsz. Ott leszek a tulipánok színében, a kis almafa rügyeiben, a virágillatban s a szellőben, mely megborzolja néha a hajadat.