Wass Albert

Az embereknek hitre van szükségük ahhoz, hogy élni tudjanak. Hinniük kell valamiben, máskülönben elvesztek.

Ne mondjátok, hogy keressek magamnak máshol helyet a világban, mert nincsen ennek a világnak helye, ami az enyém volna azon az egyen kívül. Ne mondjátok, hogy befogadtok ebbe vagy abba az országba, mert nincsen nekem azokban az országokban semmi keresnivalóm. Ne mondjátok, hogy lelek magamnak hegyet a Kordillerrákban, vagy a Sierra Nevadán: mert a más hegyei azok, nem az enyimek. Az én számomra nincs szépségük és nincs békességük azoknak a hegyeknek. Adjátok vissza az én hegyeimet!

Nem tudtam, hogy mi az, amit érzek: öröm vagy fájdalom. Éreztem, hogy rohanni kellene, kirohanni a mezők közé s végigkiáltani rajtuk riadó szóval, hogy öltözzenek csupa virágba, mert újra magyar föld lettek! Az erdőig szaladni és felverni a fákat, hogy énekeljenek a boldogságtól! De ugyanakkor meg kellett volna állni szemközt fordulva a déli dombvonallal, levett kalappal s lehajtott fejjel. Nem lehetett csinálni semmi mást, csak állni az ablakban mozdulatlanul, nézni északnak, keletnek, délnek, átölelni egyetlen pillantással a testvérdombokat, átölelni és egybeszorítani őket, hogy ne tudjanak egymástól soha elszakadni.

Szegény magyar testvérem, valahol Budapesten, vagy az Alföldön, vagy távol Dunántúl: sajnállak, mert te nem ismerheted ezt az érzést. Nem tudhatod, mi az: honvédeket várni. Sajnállak, mert te nem éltél rabságban huszonkét évet, nem szenvedtél megaláztatást, nem tûrtél idegen parancsot. Téged nem üldöztek, nem raboltak, nem voltál megvetés céltáblája magyarságod miatt. Te nem is tudhatod igazán, hogy mi az, amit mi éreztünk akkor! (...) Az egész testünk egyetlen szív volt, az egész utca egyetlen szív volt, az egész világ egyetlen szív volt, és ez a szív úgy vert és dobogott, hogy nem lehetett már bírni vele. (...) Úgy éreztük, hogy a szívünk kettéhasadt és szétnyílt. Kiömlött belőle minden, ami évek óta felgyûlt, s meztelen csupasz szívünk ott piroslott tisztán és feltárva a honvédek előtt, akik eljöttek, akik a mieink.

Jó emlékezni arra, amin keresztülmentünk. Az ilyen emlékezésben erő van mindig, és bizonyságtevés csüggedések ellen. S van benne bölcs tudása annak, ami emberi megpróbáltatások fölött magasan lebeg, és méltóságos tisztán. Isteni igazságnak. Mely abban áll, hogy élünk. Mégis élünk. És süt reánk a nap.

Ti budapesti magyarok, s ti többiek, Alföldön és Dunántúl: tudjátok ti, mi az, a himnuszt énekelni? Halljátok templomban, iskolában, ünnepélyen, gyûlésen, mindig. Gyermekeitek az iskolában tanulják. A mi fiataljaink nem hallották soha. Csak néha rádión, ha hozzájutottak, figyelték áhítattal és imádkozó szívvel a bûvös dallamot, melynek szavát csak elgondolni tudták, nem megérteni. Ha valaki mégis tudta s énekelte: bajt szerzett vele magának, családjának, falujának. Aki tudta is, magában tartotta. De élt a himnusz mégis! Tudták, hogy van és tudták, hogy imádság.

Milyen furcsa... - bátortalankodtak lelkében tétova kicsi gondolatok - milyen furcsa, hogy a világ így emberek nélkül olyan csöndes, és olyan békés, és olyan szép. Csak éppen az ember nem akar békében élni, nem akarja a csendet, és elfut a széptől. Milyen különös is az ember!

Az életben az egyetlen természetes állapot a szerelem... Minden egyéb mesterkélt, és csak a világ rontására szolgál. Egyedül a szerelmesek nem rontanak semmit a világon.

Valaki egy széket tolt oda, és ő leült a székre. És arra gondolt: le kellene festeni mamikát. És arra gondolt: lefestettem az életben száz és száz asszonyt, de mamikát soha. Miért? Miért, hogy éppen a legkedvesebbet, a legszebbet nem? Miért? Az ember annyi mindenre gondol az életben, csak arra nem, ami fontos. Az ember képeket fest, mindenről, mindenkiről, csak éppen arról nem, aki a legtöbb, aki a legfontosabb, aki a legszebb. Miért?

Nem szabad idegenként visszatérnünk oda, ahol valamikor otthon voltunk.

De hol a cél? Mi a cél? Csak élni? Nap nap után? Megélni ezt és amazt, múlttá változtatni a jelent, jelenné a jövőt, és baktatni, baktatni a napok hátán, amíg egyszer csak elfogynak és... és a semmi, vagy az Isten, vagy akármi egy nagy fekete szivaccsal mindent letöröl, ami volt, s ami történt?

Minden embernek kell, legyen egy feladata ebben az életben - kötelességen belül, vagy azon felül is talán -, mert különben nem lenne értelme annak, hogy él. Az emberi világ több kell, legyen, mint egy bonyolult szerkezetû gép, melyben minden ember egy fogaskerék szerepét tölti be... Minden embernek kell, legyen egy feladata, egy titkos küldetése, mely Istentől való.

A szálak, amik az élethez kötötték, lassan mind elszakadtak. Csak nem vette észre. Látja, az emberek sohasem veszik észre, ami fontos.

Az ember, amíg él, egyre csak azon igyekszik, hogy valami maradandót csináljon azok számára, akik a nyomába jönnek. Arra nem is gondol, hogy akik jönnek, azok mindent másképp látnak majd, és mindent átalakítanak, az egész életét átalakítják, és átköltöztetik a maguk új látóköre és egyénisége szerint, és tulajdonképpen szinte feleslegessé válik az, amit az ember a jövendő számára csinált, gondolt, tervezett.

Az emberfélének két élete van. Az egyikben mindig álmodik, a másikban pedig eltemeti, amit álmodott.

Nincs szomorúbb dolog, mint mikor egy szerelmes nő sajnálni kezdi azt, akit szeret.

Vannak emberek, akik a maguk két látókájával csak úgy ténferegnek a világban, és nem látnak meg vele sok minden dolgokat, míg viszont egyes asszonyfélék olyasmit is meglátnak, ami nincsen.

A lehetetlent csak úgy rámondani valamire: gyávaság.

Illúziók, ábrándok színes kupolái alatt várta az első férfit, aki majd észreveszi őt. A palota elé rózsákat és dáliákat ültetett és puha kis ösvényt épített közéjük, hogy azon keresztül jöhessen érte a virágillatos kerten át. Hány estén és hány éjszakán keresztül épült ez a palota, hány magányosan átábrándozott óra ültette be karcsú virágaival az ösvény széleit, a Valóság és a Palota között. És most eljött. És nem a kapun keresztül jött és nem az ösvényen keresztül jött: csak átlépett a kerten és nagy durva lépéssel a palota színes tetejére lépett, a kupolák összedőlnek alatta, a virágok széttaposva hevernek a földön, a drága, színes üvegtető helyén, pozdorjává tört cserepek között egy arc néz lefele és nagyon a valóságból hozott nyelven, egyszerûen, durván, csak ennyit kérdez: akar-e a feleségem lenni...?

Rólam hiszik, hogy végtelen a kincsem: pedig érzem, tudom, hogy semmim sincsen: mindenkinek adósa maradok.