William Shakespeare

Add mindenkinek a füledet, de csak keveseknek a hangodat!

Olyan szövetből készültünk, mint az álmok: kis életünket a mély alvás köríti.

Mi sajátunk, méltón nem becsüljük Míg élvezzük, de hogyha elveszítjük Tódítjuk értékét és megtalálunk Oly érdemet, mi benne föl se tûnt, Míg a miénk volt.

Be furcsa, hogy az ember látja, milyen kacagnivaló bolond más, mikor szerelmes, mégis egyszer aztán kikacagtatja saját magát is, amikor szerelembe esik ő is. (...) Megesküdni ugyan nem mernék rá, hogy a szerelem osztrigává nem bûbájol engem is, de arra aztán megesküszöm, hogy amíg osztrigává nem változtam, ilyen bolond nem leszek.

Mankón halad az idő, míg a szerelem minden jogának birtokában nincs.

Az öröm leghívebb szószólója: a csend. Alig volnék boldog, ha volna rá szavam.

S mily remekmû az ember! Mily nemes az értelme! Mily határtalanok tehetségei! Alakja, mozdulata mily kifejező és bámulatos! Mûködésre mily hasonló angyalhoz! Belátásra mily hasonló egy istenséghez! A világ ékessége! Az élő állatok mintaképe!

Jó felakasztás megmenti az embert a rossz házasságtól.

De légy nyugodt: ha az a zord parancs Engem könyörtelenül sírba ránt, Ebben a könyvben lesz még némi rang, És veled marad emlékem gyanánt.

Eszközzel őrizni emlékedet Az volna, hogy elfelejtettelek.

Oh! kedvesem, hol s merre jársz már? Oh! jöszte, hallgass: híved itt vár, Mély s magas hangon dalol. Ne kóborolj, szép ledérke: Szeretőké a nap vége, Okos ember tudja jól.

Lehed mézét kiszívta a Halál, De nincs hatalma a szépségeden.

Dögvész mindkét családra. Õk tettek engem férgek ételévé.

Minden nap éj, míg nem látlak, barátom, S az éj fénylő nap, ha meghoz az álom.

A tett tüzére jeget fú a szó.

Sorsának ember néha mestere. Nem csillaginkban (...) a hiba, Hanem magunkban, kik megbókolunk.

Nem szerelem az, ami változik, ha minden más változik. Örök útjelző az, ami meg sem rezdül semmilyen viharban. A szerelmet nem koptatják az idő röpke órái s hetei. A szerelem örök, ítéletnapig.

Mindenek fölött Légy hû magadhoz: így, mint napra éj, Következik, hogy ál máshoz se léssz.

Idő! te bontogasd ki ezt, nem én; Ez a bog nékem szerfelett kemény.

Én, kit letört a sors és annyi bánat, Vigaszt szíved hûségében lelek.