William Shakespeare

Bolond, ki nőtlenséget esküszik, S az is bolond, ki állja esküjét.

Lelkem ma boldogsággal úgy betölt, Hogy több ilyen gyönyört aligha rejt Az ismeretlen sors!

Crispián sohsem vesz el Eme naptól világ végezteig; De sőt ránk emlékeznek általa, Nehányunkra, e kis testvér csapatra: Mert a ki vérit ontja ma velem, Testvérem lesz: bármily alantsorú.

Ha élni vágyom: csak halált lelek. Ha halni vágyom: életet... Legyen hát!

A halál se több, mint Szeretőnk szorítása: fáj, de mégis Kívánjuk.

Még az erény is bûn lesz, rossz erőtül, S egy tettől a bûn is széppé dicsőül.

Hiába, ifjuember Nem a szívvel szeret, hanem a szemmel. Ó, Jézus, Mária! Rózád miatt Hány könny locsolta bús orcáidat.

Ó jaj, a hû szerelmek folyama, amennyit én olvastam vagy regében hallottam, kényelmes nem volt soha.

A szó csak szó; és hogy gyógyítanád az összetört szívet a fülön át?

Lám, ifjak szerelme Nem is a szívbe gyúl, csak a szemekbe.

Jobban szeretem, ha mindenki utál, mint ha színeskednem kell bárki szeretetéért.

Kín a halál, de a kínt is lezárja.

No lám milyen becstelen eszközzé akartok ti tenni engem. Játszani akarnátok rajtam; ismerni billentyûimet; kitépni rejtelmem szívét; hanglétrám minden hangját kitapogatni a legalsótól a legfelsőig; pedig e kis eszközben zene rejlik, felséges szózat, mégsem bírjátok szavát venni. A keservét! Azt hiszitek, könnyebb énrajtam játszani, mint egy rossz sípon? Gondoljatok bármi hangszernek: rám tehetitek a nyerget, de nem bírtok játszani rajtam.

Én legnyomorúbb minden bús hölgy között, Ki szívtam zengő vallomási mézét, Most e nemes, fölséges észt, miképp Szelíd harangot, félreverve látom!

Az éj gyertyái leégtek, s a reggel ugrásra készen áll a hegytetőn. Indulok élni. Maradnom: halál.

Az élet csak egy tûnő árny, csak egy Szegény ripacs, aki egy óra hosszat Dúl-fúl, és elnémul: egy félkegyelmü Meséje, zengő tombolás, de semmi Értelme nincs.

A félelem ízét már alig érzem: Valamikor érzékeim vacogtak Egy éji hangra, és egy szörnyû hírtől Minden hajam égnek állt s reszketett, Mintha élne: jóllaktam az iszonnyal S a borzongás, agyam meghitt lakója, Többé nem izgat.

Mindenkit szeress, ne sokban Bízz, ne bánts senkit; ellenséged inkább Féljen, mint hogy legyőzd; barátodat Szívedbe rejtsd; szidjanak hallgatásért, Ne beszédért.

Hízelgek a napnak: beragyogod, Ha felhőfoltos is a végtelenség; S a fekete éjnek: te csillagok Nélkül is megaranyozod az estét.

Szeretlek - és hiába büszkeségem: Elveszett érted a lelkem egészen. És hasztalan vagy ilyen eltökélt: Szólnod sem kell - én szólok szívedért: S ha mindenképpen okot kívánsz, elég ok: Szerelmet kérni jó, de kapni még jobb!