William Shakespeare

Ó szerelem! mily fürge s ifju vagy te! S hatalmad bár oly befogadni kész, Akár a tenger, nem hullhat beléd Semmi, akármily szárnyaló legyen, Ami ne lenne benned semmivé Egy perc alatt!

Szerelmeseknek, hogyha - Isten ments! - kifogynak a szóból, legjobb kisegítő a csók.

Adj szót a fájdalomnak; a bánat, amely nem beszél, addig szorítja a megterhelt szívet, amíg az megszakad.

Kisasszonyok, ne sírjatok! A férfi mind kalandor, Fél lába itt, fél lába ott, Csak gondtalan csatangol. Ne sírj, leány, A férfiért, Légy hetyke, fürge, pörge, Csak vállat vonj, ha bánat ért - Hej, táncra, körbe-körbe!

Szerelmem könnyû szárnyán szálltam által: Kőgát sosem riasztja a szerelmet, Mit megtehet, meri is a szerelmem, Nem szeghetik utam rokonaid.

Egy férfin egy-két év alatt se látsz át; Mind csupa gyomor, s mi vagyunk az étkük. Mohón falnak s ha elteltek velünk, Kiokádnak.

A vágy erőt ad és utat talál, S megédesül a keserû pohár.

Egy rettentő tett megtétele S az első mozdulat között Minden olyan, mint egy fantazma vagy egy förtelmes álom: A Géniusz s a végzet ereklyéi Tanácsot ülnek; s az ember maga, Mint egy kis királyság, elszenvedi Egy lázadás egész történetét.

Veled mindenkinél büszkébb vagyok; Csak egyben koldus: mindent elvehetsz, S ezzel a legkoldusabbá tehetsz.

A nagyság visszaél a hatalmával, midőn azt elszakítja a lelkiismerettől.

Mily vad a gyûlölet - s a szerelem! Vad szerelem! Szerelmes gyûlölet! Ó, semmiből fogantatott valóság! Ó, terhes semmi! Ó, komor bohóság! Ó, szépségek förtelmes káosza! Ólmos pehely, fagyos láng, tiszta füst, Virrasztó álom, sorvasztó öröm: Ilyen szerelmem! - s épp ezt gyûlölöm!

Karddal papolsz békét? Utálom azt, Akár a poklot.

Mindenki bírja a fájdalmat, kivéve azt, aki érzi.

Féltékenységtől őrizkedj, uram! A zöldszemû szörny koncán kéjeleg, Csámcsogva fal föl!

Sorsának ember néha mestere. Nem csillaginkban (...) a hiba, Hanem magunkban, kik megbókolunk.

Öl elgondolni, hogy, mint gondolat, Nem ugrom hozzád mérföldeken át, De, túl sok sár s víz keveréke, csak Sírok, s várom az idő vigaszát.

Nem kísérem útjaid, ajkam Édes neved magába temeti, Hogy meg ne bántson (túl profán) szavam S régi vonzalmunk ne fecsegje ki.

Lassan szeress s szeretni fogsz sokáig.

Légy, minő vagy, kedvesem! Láss, mikép látsz rendesen.

Bíborszínü kis virág, Melyet Ámor íve lőtt, Önts szemére báj-erőt, Hogy, ha ébred s látja őt, Benne leljen égi nőt, Mint ott Vénus, oly dicsőt. - No, ha ébredsz s látod őt, Tőle kérd a gyógyerőt.