William Wordsworth

Kis gyermekek, kikben csak úgy pezseg az élet, a halál felől ugyan mit sejtenek?

Egy élő embert tudj szeretni, s addig hagyd a holtakat.

Teljes félórát néztelek, kis lepke... Hogy ringott veled az a sárga virág, s bizony, ettél? aludtál? nem tudom! Mily csöndes voltál! befagyott tenger sem csöndesebb! de hogy örülsz majd, amikor megtalál és tovasodor a szél a fák felett!

Nyomában emlék és remény kelt: mivel ő sem állt a szív mindennapi és primitív éhei, kis búk, örömök, csók, könny, mosoly, vágy, gáncs fölött.

A nagy Ég elveti ugyis a fakó tervet, bármily gondos is.

Mikor először tûnt elém, drága volt, mint egy tünemény, kit azért küldött életem, hogy egy perc dísze ő legyen. Szeme mint alkony csillaga; s az alkony hozzá a haja: csak ennyi benne az, ami nem májusi és hajnali. Vidám kép, édes könnyûség: meglep, megállít és kísért.

Létünk csillaga, lelkünk, mely velünk kél, messziről ered, és véget nem mivelünk ér.

Az ember életének ez a legjava, a szeretet és jóság kicsiny, névtelen, gyorsan elfeledett cselekedetei.

Egy egyszerû gyerek, aki könnyedén vesz levegőt és minden porcikájában érzi az életet, mit is tudhatna a halálról?

A költészet erőteljes érzelmek spontán kiáradása.

A költészet minden tudások közül a legelső és a legutolsó - épp oly halhatatlan, mint az emberi szív.

Mit számít, hogy többé nem tündököl, az a fény eltûnt a szemem elől, az óra vissza sose jő, mikor nyílt a virág, pompázott a mező; nem szomorkodunk: az ad erőt, ami megmarad.

Töltsd ki a papírod a szíved légzéseivel!

Szent, tiszta kedélyállapot, melyben érzésünk ringat és sodor - földi alkatunk lélegzése is szinte szûnik, testünk elalszik és magunk élő lélekké változunk, míg szemünk, melyet összhang ereje nyugtat s mélységes, hatalmas öröm, a dolgok leglelkébe lát.

A szerelem által (...) mindenki nagyszerûvé válik.

Megtanultam másképp nézni a Természetre, mint a gondtalan ifjú; s kihallom belőle az emberiség csöndes, bús zenéjét: nem durva, sértő, de van ereje, hogy tisztítson, legyőzzön. Szellemet láttam meg benne, nagy eszmék vidám izgatóját; valami áthatóbb, fenséges értelmet, melynek lakása a naplementék tündöklése és az élő szél s a kerek óceán és a kék ég.

Földünk új lakója, óh, édes jövevény! A látnokok jövendölése úgy szólt hogy létezel bár, s embereknek születtél, hajdani életed is ember volt, sokkal előbb, mint hogy anyád most keblére ölelhet téged, gyámoltalan idegent.

Minden arc, mely tovatûnik Itt mellettem, mind maga a Titok.

A természet legyen tanítód. Világa gazdag, s míg áldását ontja szívünkre s ránk - egészség lehelte bölcsesség, vígság lehelte igazság.