Egy író számára az a legeslegnagyobb szégyen, ha rajtakapják, hogy egy másik írót plagizál. A második legnagyobb szégyen az, ha egy másik íróra hasonlít. Az eredetietlenség nem ennyire nagy szégyen, de ugyanannyira megalázó: egy kritikus nem sok rosszabbat mondhat egy regényről, mint hogy eredetietlen. Az, hogy egy másik író mûvéhez hasonlót írni szégyen, de eredetietlen dolgot írni nem, mindössze lealacsonyító, döntő jelentőségû különbség, ami arról árulkodik, hogy korunkban milyen központi szerepet tölt be a személyiségkultusz. (...) Nem az a legfontosabb, hogy mit mond egy adott hang, hanem az, hogy a csak rá jellemző módon mondja.