A halálban az egyik legrosszabb, hogy mindenkit ugyanúgy elnémít, azokat, akiknek nincs mondanivalójuk és azokat is, akik szavaikkal ünnepet tudtak varázsolni a szívbe, mosolyt a sötétségbe, ugyanúgy elnémítja azokat, akiktől tulajdonképpen megkönnyebbülés megszabadulnunk, és azokat, akik nélkül nem tudunk élni mégis kénytelenek leszünk.

Kapcsolódó idézetek

1. Nincs annál keserûbb, mint elveszteni, akiket szerettünk. Az idő előtti halál, az igazságtalan halál a legrosszabbat hozza ki az emberből. Jeanne Kalogridis
2. A gyász mindannyiunkban közös, de mindenkiből mást hoz ki. Nemcsak a halált gyászoljuk, az életet is, a veszteséget, a változást. És ha eltûnődünk, miért szívunk annyiszor, hogy miért fáj annyira, nem szabad elfelednünk, hogy tudunk változtatni. Így maradunk életben. Mikor már annyira fáj, hogy fojtogat, az segít túlélni. Ha visszanézünk arra a napra, furcsamód, hihetetlen mód nem érzünk már úgy. Nem fog ennyire fájni. A gyász mindenkit utolér a maga idejében, a maga módján. A legtöbb, amit tehetünk, amit bárki tehet, hogy becsületesek vagyunk. A legrosszabb dolog, a gyász legrémesebb része, hogy nem tudjuk irányítani. A legtöbb, hogy átadjuk neki magunkat, ha eljön, és ha tudjuk, kieresztjük. De a legrosszabb, hogy mikor már azt hiszed, vége, kezdődik elölről, és mindig, minden alkalommal eláll a lélegzeted.
3. A halálban minden haszontalan: szárny, szépség, erő, emlékek, kegyetlenség, bátorság - minden. És ezért a halál a legrosszabb, mindent elpusztít. Jón Kalman Stefánsson
4. Gyakran mondják, hogy éppen a halál és létezésünk rövidsége ad értelmet az életnek. Én ezt inkább úgy látom, hogy csak a halál tragédiáját próbálják utólagosan megideologizálni. Egy szeretett ember elvesztése szó szerint megfoszt bennünket önmagunk egy részétől: azok az agyi mintázatok, amik a vele való kapcsolódásra és örömre hangolódtak, most hiányt, ürességet és fájdalmat hoznak. A halál mindazt elveszi tőlünk, ami az élet értelmét adja: a készségeket, a tapasztalatokat, az emlékeket és a kapcsolatokat. Megakadályozza, hogy továbbra is átéljük azokat a felemelő pillanatokat, amik meghatároznak bennünket - az alkotást, a szeretet kifejezését, a közös nevetést. Ray Kurzweil
5. A közeledő halál önmagában is elég szörnyû, de még rosszabb, ha a közeledő halál ad egy kis futamidőt arra, hogy megvilágosodjon előttünk mindaz a boldogság, amiben részesültünk, és mindaz a boldogság, amiben részesülhettünk volna. Teljesen világosan látjuk mindazt, amit elvesztettünk. Yann Martel
6. Miért oly félelmetes a halál? (...) Miért rettegünk tőle jobban, mint bármitől ezen a világon? Egyszerû a válasz: mert aki meghal, elmegy, a többiek viszont maradnak. Ha mindenki velünk tartana, ha valamennyi felebarátunk elkísérne bennünket odaátra, könnyûszerrel belenyugodnánk, hogy távoznunk kell. Dino Buzzati
7. Istenem, hiszen a halál, az valami nagyon szomorú és nagyon sötét dolog. Időnként meglátogatja a családokat, és emlékeztet mindenkit arra, hogy az élet nem végtelen és ez nagyon, nagyon szomorú. Mert az embernek eszébe jut, hogy rendre mind temetések lesznek, ez is, az is meghal, a világ üresebb lesz, mind üresebb, míg végül az embert is eltemetik. Wass Albert
8. Mind irtózatosan magányosak vagyunk... az élet azzal csúfolt meg minket, hogy nem tudunk egymáshoz hozzáférni, se a gondolatainkat kicserélni, vagy a gyengédségünket kimutatni, szemünkben a halál erősebb az életnél, magával sodor, mint egy sötét szél, melyben panaszló szavunk is örömtelen nevetésnek hangzik... Bensőnkben úgy felgyülemlik magányunk piszka-szemete, hogy zsigereink véresen felfakadnak tőle, sikoltozva futkosnak a világban, míg meg nem döglünk, kísértetszállodákban, bérelt szobákban, a múló szívek örökkévaló menhelyén. Truman Capote
9. Szembenézni a halandóságunkkal rémisztő. Nagy bátorság kell hozzá. És amikor beszél róla az ember, a legcsodálatosabb, hogy akármilyen szörnyû is, közelebb hozza az emberekhez, akiket szeret. Emlékeztet arra, hogy mi az igazi az életben. És ez jó.
10. Nem egyformán félünk a haláltól. De ez így pontatlan; mindenki mástól fél a halálban. Van, akit a testi szenvedés rémít, és van, akit a folyamatosság visszafordíthatatlan megszûnése. Hogy többé nincs van és lesz, csak volt, és ennek a voltnak a tudata is megszûnik. Azt hiszem, ez az elviselhetetlen. Hogy a többi marad - mind a maga léptéke szerint -, de te nem. Zsoldos Péter