Ugrás a tartalomra
A hangja olyan volt, mint a puha szőrme, lágy és telt, egy kicsit obszcén, mintha már az, hogy szóba áll vele az ember, valami mocskos dolog lett volna. Talán az is volt.
Kapcsolódó idézetek
-
Ugyanúgy, ha George Sand mûveiből olvasott fel, amelyek prózája telítve volt jósággal (...), iparkodott a hangjából minden mesterkéltséget, minden kicsinyességet távol tartani, hogy e próza hatalmas áradatát minél szabadabban tolmácsolhassa, s természetes gyöngédsége egyesült e mondatok szelídségével, amelyek mintha egyenesen az ő hangjának íródtak volna s amelyek teljesen betöltötték érzékenysége skáláját. Mindjárt kezdetben eltalálta azt a megfelelő hangot, amely előre éreztette a történet meghittségét és mintegy diktálni látszott a lágyan gördülő mondatokat, jóllehet az egyes szavak mit sem éreztettek még mindebből; e hang révén sorra enyhítette az igeidők nyerseségét, a félmúltból és a múltból kiéreztette a jóság és a melankólia gyöngédségét, a befejező mondatot az utána következő felé terelte s hol lassítva, hol gyorsítva a szótagok menetét, hogy mind a rövidek, mind a hosszúak egyféle ritmust alkossanak, e banális prózába valami folytonos érzelmi életet lehelt.
Marcel Proust
-
A csókja lágy volt, végtelenül gyengéd. Mélyen felkavart, a pulzusomat az egekbe lökte. Ártatlan volt, bensőséges, a lelkemet perzselte, ahogy hátradöntötte a fejemet, hogy felfedezzen, mintha most csókolóznánk először. És talán így is volt - valójában.
Jennifer L. Armentrout
-
Egy rövid pillanatra, amikor a hangja nem tudatos emlékezetemből, hanem lényem valamilyen más, mélyebb rétegéből szólt hozzám - tökéletesen tiszta volt és bársonyosan lágy, nem az a sápadt visszhang, amit az emlékezetem általában produkált -, fájdalom nélkül tudtam visszaemlékezni rá.
Stephenie Meyer
-
Minden kapcsolat nehéz. Éppen úgy, mint a zenében, két hang néha harmonikus, néha meg kakofonikus.
Gayle Forman
-
Beszél az emberről, ahogy az ember beszél.
Véghelyi Balázs
-
Bőre libabőrös lett, amikor egy csodálatosan édes érzés szétáramlott az egész testében. A lány hangjának zenéje, beszédének ritmusa és szavainak zengése betöltötte minden érzékét, megnyugtatta, ugyanakkor meg is vigasztalta. Magához láncolta.
J. R. Ward
-
Lassanként fénnyel és értelemmel telt meg minden. A bizonytalanság szertefoszlott, a szavak maguktól törtek elő, és már nem is ügyeltem olyan nagyon, hogy mit mondok. (...) Hallgattam a saját hangomat, de mintha már nem is én lettem volna, mintha másvalaki beszélne, az a bizonyos valaki, akivé válni szerettem volna. A szavak már nem fedték a valóságot, eltolódtak, átsiklottak más, színesebb területekre - nem, amelyeken az életem apró eseményei zajlottak -, és én tudtam, hogy már nem az igazat mondják, hogy képzelgéssé és hazugsággá válnak, de nem törődtem vele, hiszen az igazság vigasztalan volt és fakó, s csak az érzelem, csak az álmok visszfénye fejezte ki az igazi életet.
Erich Maria Remarque
-
Volt valami varázslatos benne, félig kislány, félig nő volt, a pajkos tündérből szirénné vált, majd vissza, játszott az emberi érzelmek minden skáláján, néha csupán arcmimikáját és hihetetlenül szép, zöld szemét hívta segítségül.
-
Érdekes ember lenne ez az élet, ha ember lenne. Tudnék mit mesélni róla. Beszélgetni vele már nem annyira. Mesélni róla, azt igen. Lenne mit.
Jónás Tamás
-
Az udvariassága pedig nem udvariaskodás volt, nem bók, nem üres fecsegés. Sokszor csak abban állott, hogy kellő pillanatban, észrevétlenül elhelyezzen egy közönyösnek látszó szót, melyet valaki kétségbeesetten várt tőle, mint életének igazolását. Ezt a legkülönb erénynek tartotta.
Kosztolányi Dezső