A hangjából sugárzott a magány. A bánat, a fájdalom. A múltról énekelt, amely fogva tartja, és amelyből nem is akar szabadulni.

Kapcsolódó idézetek

1. Igen, mindig a múlt. Ott van az, ami fáj, és amin nem tud túljutni az ember. Stephen King
2. A dal olyan szomorú, amilyen szomorú az, aki hallgatja. Jonathan Safran Foer
3. A kitaszítottság, a kívülállóság hangja volt. Az a pulzálás volt, ami ott lappangott mindenben, és soha nem engedte, hogy megfeledkezz arról, hogy idegen vagy, hogy soha nem érinthetsz meg semmit, mert fáj. Olyan érzések, amelyeket nem lehet szóban kifejezni, most kiömlöttek az erősítőkből és betöltötték a termet.
4. Nem tudják, mi a fájdalom, gondolta. Ettől a felismeréstől egyszerre magányosnak érezte magát (...). Újra meg újra átélte a kínlódás és az egyedüllét perceit. Lois Lowry
5. A zene menekülés volt, befelé fordulás, s ugyanakkor más is, mintha üzenetet bízott volna rá valaki, amit neki kell közvetítenie, figyelt, mit kíván általa közölni valaki, aki már réges-régen nem él. Szabó Magda
6. A lelkében még mindig a magány fekete szele fúj. Paulo Coelho
7. Emlékei ismerősek voltak, de homályosak, akár egy régi filmszalag, amelynek már elnyûvődött a fogazata, és a hangsávja is megkopott. Ken Follett
8. Aki vágyik valamire, annak mindig valami sötét ül a szívére, egy szomorú húr, amelyen az idő húzza a vonót, meg-megpengeti. Jón Kalman Stefánsson
9. Olyan érzés volt, mintha egy halott madarat tartana a kezei közt. Egy madarat, amely az előbb még élt, és a kezét csipkedte - most pedig hidegen és élettelenül fekszik kezében. Maria Gripe
10. Nem hallottalak. Hangod mégis ott zenél lelkem mélyében.