A keserûség, a bánat szétfolyó felhők az emlékezet egén; egyik-másik még nagysokára is megremegtet, szemünkbe lopja régen eltagadott vagy éjjelre tartogatott könnyûinket. Az öröm ragyogó sugár, mely a könnyeken milliószor áttörve megsokasodik s visszavetődik a legkésőbbi aggkor napjaira.

Kapcsolódó idézetek

1. A távoli múlt eseményei elhomályosulnak és eltûnnek. A múltban átélt öröm az marad, ami: múltbéli öröm, amelyet elnyel a feledés sötétje, s ezáltal örökre elvész. Ám minél élénkebben él bennünk az emlék, annál több élvezetet nyújt a jelenben is.
2. Akár fájdalom, akár boldogság, bánat vagy öröm, az idő állandóan kicsúszik az ujjaink közül. Ha fájdalmat tapasztalunk meg, az egy napon csak rossz emlék lesz. Talán megmaradnak az általa hagyott hegek, de a fájdalom elmúlik. Ha boldogságot tapasztalunk meg, nevetést... akkor azt nehezebb visszakapni.
3. A bánat? egy nagy óceán. S az öröm? Az óceán kis gyöngye. Talán, Mire fölhozom, össze is töröm. Petőfi Sándor
4. A könnyek sokfélék. (...) A testi fájdalom könnye bőséges, de nem elég meleg, a bánat könnye forró, és szinte nem cseppekben jön, hanem ömlik és zuhogva hömpölyög alá az ujjak között, melyekbe az arc szemérmesen eltemetkezik. Hasonlít ehhez a boldogság könnye, de ez nem rejtőzik el és hamarább elapad. Ezek rokonok, aminthogy rokonok a sírás és a nevetés általában, s rokon az öröm és a bánat, rokon a szeretet és a gyûlölet. A düh könnye egészen picike, és gonoszul megül a szem sarkában. Néha csak egy van belőle. A meghatottság könnye diszkréten, finoman alácseppen. Nagyon szép a szerelmes asszonyok zokogása, és az anyáké. Ezt a kettőt Isten egyenrangúnak veszi az imádsággal. Ezek olyan őszinték és fájdalmasak, mint a gyermekbőgés. Az erőszakos, álnok, apró és szétfolyó könnyeket, az álszenteskedés könnyeit - hogy nyögni kell, míg végre kijön - káromkodásnak számítja. Annál szebbek a befelé hullók, amelyektől ég a szem és elnehezedik a mell; vigasztalan az öregemberség szüntelenül folydogáló könnye, amely a nyomorúság híg vizéhez hasonlít. Ó, a könnyek sokfélék. Török Sándor
5. Minden elmúlik egyszer (...). A harag, a csalódottság, a félelmek, az örömök, a fáradtság. Amik az utolsó pillanatig megmaradnak, azok a szeretteinkkel kapcsolatos emlékeink, akár életben vannak azok, akikről szólnak, akár nem.
6. A boldogság legtöbbször ujjongó öröm, amely csaknem szétfeszíti az ember keblét, és ugyanolyan gyorsan elmúlik, mint ahogyan jött. Aztán ismét itt terem, és elhiteti velünk, hogy az élet csodálatos dolog. Margit Sandemo
7. Az égen szálló felhőket nézem, s te jársz eszembe, Visszaszáll minden megtépett emlék bús képzetembe, Megrezdûl a lomb... s a bánat árja felzajdúl bennem, S ez únt világon egymagán búsong rombadőlt lelkem...
8. Búcsú! dadog e szó az ajkon, könnyben ázva, s kegyetlen félbevág szerelmet, örömöt, benne szívig hasít üdvünknek távozása, szó, mit el nem takar, csak ami már örök. Alphonse de Lamartine
9. Mennyi szomorúság van bennünk, mennyi szétfoszlott álom, és mégis több az öröm az emberi életben, mint a fájdalom. Csakhogy a fájdalomra erősebben emlékszünk. Talán Isten rendelkezése ez, hogy így jobban megbecsüljük a múló, elröppenő örömöket. G. Hajnóczy Rózsa
10. A nagy bánatok, akárcsak a nagy örömök, megrövidíteni látszanak az időt; mindaz, ami erősen foglalkoztatja a lelket, meggátol bennünket abban, hogy számláljuk a pillanatokat. Francois-René de Chateaubriand