Ugrás a tartalomra
A legújabb időkig az ember önmagának volt bálványa. Tartózkodási helyét, a Földet, a mindenség középpontjába helyezte s szentül meg volt győződve, hogy az egész mindenség a Földért, a Föld pedig az ember kedvéért van. Példátlan önösségében a Földet nem meghódított birtokának, hanem örökségének tekintette s azt hitte, hogy a természet három országa egyenesen az ő tetszésére és úri kényelmére van teremtve. (...) Mindezek ismerete révén az ember olyanformán járt, mint az egyszeri paraszt, aki a világ urának álmodta magát, s reggel nyomorult viskóban ébredt fel.
Kapcsolódó idézetek
-
Mi volna a föld ember nélkül, aki arra hivatott, hogy lássa, szeresse, felmérje és megismerje? (...) Akárcsak a föld, a világmindenség is csak az ember által vált érdekfeszítő valósággá. Másként vad erők meddő vergődése volna, másként, vagyis az ember lelke nélkül... a világmindenség valamennyi napjának nem lehet más rendeltetése, csak az, hogy melegítse az ember testét, amelyben az értelem isteni magva lakozik. Az ember a központja a világmindenségnek, mert az anyag csak az emberben jutott saját énjének tudatára, csak benne jutott el önmaga megismeréséhez... az ember - az Isten!
Liviu Rebreanu
-
Azt hiszem, minden baj akkor kezdődött, amikor az ősember elkerített magának egy apró földdarabot és kijelentette: ez mostantól az enyém. Innentől kezdve birtoklásra vágytunk és azt akartuk, hogy uralkodhassunk valami fölött. Ezek az apró földterületek lassan-lassan hatalmas országokká nőttek, a hatalmas országok egyre több és több embert fogadtak magukba, de az az egy ember, aki az elején kijelentette, hogy ez márpedig az enyém és senki másé, mindig megmaradt olyannak, amilyen egykor volt, annyi különbséggel, hogy társakat gyûjtött maga köré, hogy mindenkit szemmel tarthasson. Hatalmat akart, uralni a földdarabját, majd mások földjét, végül az egész világot. Ma már nem az a fontos számára, hogy le tudja győzni az ellenfelét vagy térdre tudja kényszeríteni a bolygót, hanem az, hogy akár tizenhárom vagy tizennégyszer is el tudja pusztítani a Földet, ha épp úgy akarja.
Tihanyi Márk
-
Az ember isteni jogon királya az egész természetnek; a földet az ő hasznára borította be növényzettel és népesítette be állatokkal a teremtő; következésképen olyan szervvel kell rendelkeznie, mellyel hasznát veheti mindazoknak az ízes anyagoknak, amelyek alattvalói világában egyáltalán feltalálhatók.
Jean Anthelme Brillat-Savarin
-
Az ember fokozatosan vált azzá, ami, lassan alkalmazkodott a természethez, miközben mint egyedüli tudatos lény, maga alá rendelte. Ezért a természet már nem titok előtte, s a körülötte lévő végtelen tér sem ismeretlen, meghódította és leigázta, s eközben hatalmas utat tett meg a féregtől a föld uráig.
Mesa Selimovic
-
A modern kor legmeghatározóbb emberi létélménye: az unalom. Addig csak az arisztokrácia és néhány jobb módú nő unatkozhatott. Az őskori ember, a középkori paraszt vagy az újkori proletár nem ismerte az unalmat, dolgozott a saját és a családja létfenntartásáért, aztán este eldőlt, mint a zsák, és már aludt is pirkadatig. Nem kellett neki se altató, se keresztrejtvény. De immár kinyílt az út a széles polgárság előtt az unalom felé.
Cserna-Szabó András
-
A természet méhében zajló biológiai fejlődés elvezetett az emberiséghez, s az embernek értelme erejével sikerült a természet urává válnia. Erre mértéktelenül büszke volt, és "a teremtés koronájának" nevezte magát; úgy vélte, jogában áll a természetet tetszése szerint kihasználni.
Olof Johannesson
-
Az ember mindig a boldogságra törekedett, de csak tartós boldogtalanságot kapott helyette. Ezért a megvalósíthatatlant egy illuzórikus világba, az égbe helyezte.
Ágh Attila
-
Az ember azt szereti, amit el lehet veszíteni: saját magát, a szerelmét, a hazáját. Mostanáig az emberiség számára a Föld nem tartozott a szeretnivaló kategóriák közé.
-
Az ember mindig is a teremtés csúcsának, a világegyetem gondolkodó részének tartotta magát, a célnak, akiért minden van, ami van. Jól eső érzést keltő nézet, nem vitás. De lehet, hogy a világegyetemnek más a véleménye.
Jack McDevitt
-
Az embernek az az érzése, hogy egy bizonytalan és veszélyes világban él, a jelekből ítélve nem változott érdemlegesen az előidők során. E kor kezdetén az ember a természeti erőktől és felebarátja bunkójától rettegett, a végén a repülőktől és az atombombától. A rettegés azonban ugyanaz.
Olof Johannesson