Ugrás a tartalomra
A magzat. Hiszen ebben a pusztuló testben vakon növekszik egy tapogatózó élet. Közös a sorsuk. Emez még táplálkozik, szív mohón, csakis a növekedés ösztöne hajtja, hogy valamivé legyen, mindegy, mi lenne, mérnök, pap, katona, gyilkos, ember, akármi, de élni akar, szenvedőn és boldogan és összetörten - óvatosan haladt a mûszer a láthatatlan fal mentén - míg ellenállásra nem talált, ott elővigyázatosan áttört - most kiemelni - vége. Vége az öntudatlan keringésnek, vége a sohasem szállt lélegzetnek, ujjongásnak, panasznak, növekedésnek, eljövendőnek. Fakó, élettelen húsdarabka csupán, meg egy kevés elcsöppenő vér.
Kapcsolódó idézetek
-
A haldokló nem érez szagot és ízt, nem lát és nem hall többé. Csak a tapintás érzése maradt meg; nyugtalanul fekszik, karjait ide-oda lóbálja, minden pillanatban változtatja helyzetét; mint már mondottuk, olyan mozdulatokat tesz, mint a magzat az anya méhében. Az őt lesújtani készülő halál nem ébreszt benne semmi félelmet, mert már nincsenek gondolatai, s úgy fejezi be az életet, ahogyan kezdte, vagyis anélkül, hogy tudatában volna ennek.
-
Nap napra, évre év, csonton hús, bőr, izom, vér
A vén test férgek szánalmas tanyája végül
De amíg reggel nem a végre ébred, bízik, remél, vár,
És a végén a régi romjain egy új világ épül fel.
Tankcsapda
-
Az ember feljő, lelke fényfolyam,
A nagy mindenség benne tükrözik.
Megmondhatatlan kéjjel föltekint,
Merőn megbámúl földet és eget;
De ifjusága gyorsan elmulik,
Erőtlen aggott egy-két nyár után,
S már nincs, mint nem volt, mint a légy fia.
Kiirthatatlan vággyal, amig él,
Túr és tünődik, tudni, tenni tör;
Halandó kézzel halhatatlanúl
Vél munkálkodni, és mikor kidőlt is,
Még a hiúság mûve van porán.
Vörösmarty Mihály
-
Az ember megszületik és él - ennyi a bizonyosság. Néha úgy érzi, hogy valamilyen erő hordozza, néha, hogy elhagyja. Létének alapjait nem ismeri. Életének valószínûleg csak annyi az értelme és feladata, hogy némi fényt gyújtson a létezés sötétségében, fényt - akármilyen picit is - vigyen a kapcsolataiba, s egy kis melegséget.
Popper Péter
-
Amikor a köldökzsinór elszakad, a vérkörök kettéválnak, a véráram megpördül, és a magzat, aki eddig az anya szívével élt, most önálló szívet kap, saját, maszek létcentrumot, amely innen kezdve fáradhatatlanul veri az Élet ritmusát. Az új lény, mint egy kis autó, leszalad a Teremtés futószalagjáról. Innen kezdve hol hevesen, hol békésen dobogó szívvel, felpörgetve vagy alapjáraton, de egyedül is üzemel - a misztérium megtörtént. Élet született.
Müller Péter
-
Van, aki a haldokló madárra nézve csak az értelmetlen szenvedést látja. De az utolsó szó a halálé. Kineveti őt. Más ránéz ugyanarra a madárra, és megérzi az üdvösséget. Átjárja őt a fény.
-
Ez hát az élet! Néhány nap, aztán semmi! Az ember megszületik, felnő, boldog, várakozik, aztán meghal. Isten veled, férfi vagy asszony, soha többé nem térsz vissza a földre! Pedig mindenki magában hordja a végtelenség lázas, megvalósíthatatlan vágyát, mindenki külön mindenség a mindenségben, és mindenki tökéletesen megsemmisül nemsokára, hogy új csíráknak trágyázza a talajt. Növények, állatok, emberek, csillagok, egész világok - mind megelevenednek, aztán meghalnak, hogy átalakuljanak. És soha nem tér vissza ugyanaz a lény, akár féreg, akár ember, akár csillag!
Guy de Maupassant
-
Az élet elszáll, eltûnik a sok szép pillanat, és mi marad utána? Hit, reménység, szeretet, aszott test, mely már nem mûködik rendesen.
Hazai Attila
-
Elpusztulok sértődötten, úgy loccsanok szét részecskéimre, mint egy földre hulló könnycsepp. És mindez születés számomra, nem fájdalom. Nem félelem. Valami, amire megfelelő szót keresnék, de nincsen. Állandó kilátás a kilátástalanságra.
Gerlóczy Márton
-
A betegség az életet eszközzé alázza. A gyógyulás, vagy a túlélés eszközévé.
Nógrádi Gergely