Ugrás a tartalomra
A Piros kendő mindig ott virít előttünk. (...) Megszületik a gyermekünk, alig várjuk, hogy fölálljon, ha föláll, hogy szaladjon, ha szalad, hogy beszéljen; majd arra vagyunk büszkék, hogy tud végre olvasni; szurkolunk, hogy sikerüljenek a vizsgái, hogy sikere legyen, érje el a célját, legyen egyre gazdagabb, ismertebb, hatalmasabb, és találja meg nagy nehezen a párját, aki előtt szintén ott lóg egy Piros kendő, amit ő sem tudott idáig elérni. És immár együtt loholnak tovább. Nem élvezik sem önmagukat, sem egymást, sem az életüket... Mert hol van még a kendő?!
Kapcsolódó idézetek
-
Mindenkiben vigyázva ül az örök gyermek, a ráncok, pápaszemek, tar koponyák, komoly ruhák mögött és Isten örök jóságát őrzi. Van, aki fél tőle s elhallgattatja; van, akiben csak a szerelem, vagy a bor kelti éberré, de sokan vannak, akikben örökké éber. Néha egy virágillat, néha egy napsugár, néha egy szó, egy simogatás kell csak és az elveszett fiú, az örök gyermek megint előkerül...
-
Ha az embernek gyereke születik, az élete rögtön kettéválik előttére és utánára: búcsút kell intenie korábbi életének, a szeretet szétterül, és kiszámíthatatlan ereje már nem kizárólag egyetlen emberre irányul. (...) Ezek azok az évek, amikor a világ összezsugorodik, de közben végtelenül ki is tágul. Minden a gyerekek körül forog. A történelem nagy eseményei közé nem a piramisok építése tartozik, nem Napóleon diadalmenete vagy a brit birodalom terjeszkedése, hanem az első szó, az első felállási kísérlet, talán nincs is nagyszerûbb, mint látni, ahogy kibontakozik az élet.
Jón Kalman Stefánsson
-
A bennünk élő örök gyermek visszavágyik az anyai biztonságba, a szeretet ölébe. Lett légyen az író, tanár, kétkezi munkás, vagy akár a felületen csillogó-villogó közszereplő. A lelke mélyén mindenki simogatásra vágyik.
Jókai Anna
-
Reménykedünk. Várjuk a szerelmet. Várjuk az esküvőt, a bézs színû házat, a gyereket. Aztán a gyereket megfésüljük, magunk mellé állítjuk, képeket készítünk, és a csodálatos fotókat kirakjuk a nappaliba, hogy amikor majd átjönnek az emberek, mindenki bennünket irigyeljen, és azt mondják: de szép család. Aztán, amikor hazamennek, elmondják az ismerőseiknek, hogy ezek milyen szépen élnek. Várunk mindig valamit, és amikor ott van, akkor nem tudunk vele mit kezdeni. Szentül hisszük, hogy akarjuk, de nem lesz jobb tőle az életünk. És közben végig a remény dolgozik bennünk a legerősebben. De a remény még soha nem tett jóvá semmit.
Szentesi Éva
-
Valamiért mindig képesek vagyunk elhinni, hogy ez más lesz. Megint, újra meg újra... Hogy ő most jó lesz, nem fog mindent összekuszálni, megbántani, összetörni. (...) Aztán megint csalódunk, és már nem is értjük, hogy miért hiszünk újra. Hogy honnan az istenből van erőnk ahhoz, hogy újra fel tudjunk állni, leporoljuk magunkat, felhúzzuk a cipellőnket, és tovább tipegjünk. Kezdetben megtörten, csalódottan, hitetlenül. Ám idővel valami mégis történik. Megtörik a jég, jön egy mosoly, meg még egy, aztán úgy a harmadiknál már nem tudod figyelmen kívül hagyni. Van, ami nagyobb, mint te. Hatással van rád, és nem tudsz ellene mit tenni. Akaratlanul is magad mögé hajítod a lakatot, kinyitod a szíved, mit sem törődve azzal, hogy mit kockáztatsz, hogy talán ez is egy a többi közül.
Oravecz Nóra
-
Legtöbbször nem tudjuk, valójában mire várunk. Vannak, akik olyan állhatatosan várnak, hogy közben elmúlik az ifjúságuk, elsuhannak mellettük a lehetőségek, elszáll az életük, és nem veszik észre, hogy valami olyasmire vártak, ami mindig is ott volt körülöttük. (...) A fenébe is! Mikor kezdünk már el úgy élni, hogy megértjük az élet sürgető dübörgését? Ez itt most - ez a mi időnk, ez a mi napunk, ez a mi nemzedékünk... nem pedig a múlt valamely aranykora vagy a jövő ködös utópiája... Ez itt az időnk... akár lelkesedünk érte, akár nem. Ez itt a mi időnk még akkor is, ha gyakran kiábrándítónak, fárasztónak, unalmasnak találjuk. Ez az élet, ami nekünk adatott... és múlik, múlik... Mi a csudára várunk hát?
-
Rám mosolygott, és szemében nem csak örömöt láttam. Neki helye van az életemben. Valakihez tartozik. Nem csak a boldogságot keressük. Tartozni is akarunk valahova. Mi, a szerencsés kevesek megtaláljuk gyerekkorunkban, családunk körében. De legtöbben közülünk felnőtt létünk legnagyobb részét azzal töltjük, hogy keressük azt a helyet, személyt vagy szervezetet, amelyben, amelynél úgy érezzük, fontosak vagyunk, számítunk valamit, és hogy nélkülünk valami visszafordíthatatlan történik, megakadályozhatatlan. Mindannyian érezni akarjuk, hogy minket nem lehet helyettesíteni.
Laurell Kaye Hamilton
-
Mit keresel, sosem leled.
Mert mikor az embert teremtették,
Az istenek a halhatatlanságot megtartották.
Töltsd meg a bendőd.
Légy vidám éjjel-nappal,
Napod legyen csupa öröm.
Szeresd a gyereket, ki fogja a kezed.
Feleséged örüljön karodban.
Mert ezek az ember kizárólagos érdekei.
Christopher Moore
-
Megszületünk, fiatalon és erősen, hajszoljuk a Siker csillagát, szeretünk közben és szeretkezünk, hogy a végén szürkén és fáradtan, az elvonuló Cirkusz porfelhőibe veszve kis gombóccá gyúrjuk a papírcsillagot, a Sikert, és félszeg mozdulattal elrúgjuk magunktól.
És elindulunk.
Kifelé az életből.
A végén valamennyien szekundára felelünk az élet mûvészetéből. És még pótvizsgázni sem lehet. Kegyetlen dolog.
Radnóti Miklós
-
Mi, vagyis a nők, szörnyen szeretünk férjhez menni. Kislány korunktól szépen felöltöztetett babákban gyönyörködünk, az esküvőről megtanuljuk, milyen klassz mulatság, és hogy az a mesében feldíszített menyasszonyok életének legszebb napja. Naná, hogy egyfolytában ez után sóvárgunk! Nem úgy, mint a férfiak. Ti másféle sztereotípiák közt nevelődtök, ti elvesztitek a szabadságotokat, benneteket megfognak a hárpiák, a vőlegény papucsot kap az esketése napján. És mégis, bármit tesztek, mi újra meg újra levadászunk benneteket. Nincs menekvés! Ám midőn már elejtettük a vadat, azért csak elmélázunk a következményeken. Megéri az a csicsás ünnepség, a méregdrága, irigyelt ruhaköltemény, a sztrádányi fátyol, a brilles gyûrû? Megéri azt, ami másnap következik? Másnap és azután? Éveken, életen át?
Vavyan Fable