Akinek szíve készséges ütemmel nyolcvanat ver, ne akarjon maratoni versenyfutók módjára élni. Állandóan hallani kell testünk és jellemünk titkos morzejeleit, e finom és erélyes üzeneteket, melyek megszabják életed igazi mértékét. Kinek érzékeit eltompította a becsvágy, a szenvedély, nem hallja többé a hangokat. Az ilyen ember teste és lelke a világ üteme ellen él; emberhez nem méltó módon él, tehát embertelenül bûnhődik.

Kapcsolódó idézetek

1. Aki elhanyagolja a saját testével való kapcsolatot, és lemond az önmagával folytatott szeretetteli, együttérző kommunikáció lehetőségéről, idővel egy merev, rideg, önkritikus belső világban találhatja magát, ahol nem jó érzés időzni, ahonnan menekülni kell. A lelkünk mélyéről fakadó igazság elhalkul, míg a test üzenete - hiába egyre hangosabb - zavaros és érthetetlen marad. Pedig jó tudni, hogy ha eltévedünk saját lelkünk útvesztőiben, a testünk ott van, mint végső iránytû, mely hûségesen tükrözi rólunk mindazt, amit a tudatunk elől igyekszünk elrejteni. Buda László
2. Egy bizonyos kor után mindenki elszenvedi a maga sebeit, meggörnyed a maga terhe alatt, és kínlódik az élete nehézségei miatt, és gyakran mindez megtöri az embereket. Senki sem maradhat sértetlen... Az ember jellemét a lelki sebei és forradásai határozzák meg. Néha a szenvedés gazdagítja a lelket, néha épp ellenkezőleg, összetöri.
3. Ilyen az élet! (...) Nem hagyja magát szépen elrendezni, ahogy szeretnénk. Nem hagyja, hogy megússzuk az érzelmeket, hogy csak az ész, az értelem szabályai szerint éljünk! Hiába mondanánk: "Ennyit akarok érezni, többet nem!" Agatha Christie
4. Az embernek sok mindenre van szüksége, hogy azt érezze, él. Családra. Szeretetre. (...) De csak egy dolog kell, hogy tényleg élhessünk. Egy dobogó szív. Ha veszélyben van a szívünk, kétféleképpen reagálhatunk: vagy elfutunk, vagy támadunk. Röviden azt mondhatnám, harcolunk, vagy menekülünk. Ösztönös. Nem irányíthatjuk. Vagy mégis?
5. Nem tudhatjuk, kinek mi munkálkodik a lelkében. Van, hogy a fájdalom, a keserûség és a becsvágy borzalmas tetteket szül. Ha valaki nem képes fékezni a lelkében dúló sötétséget, és hagyja a felszínre törni, az végzetes lehet.
6. Az ember úgy is élheti az életét, hogy folyamatosan elszalasztja a pillanatokat. A saját kis buborékunkban elvágjuk magunkat azoktól az apró szépségektől és örömöktől, amelyekért érdemes élni. Ha nem figyelünk oda, akkor a testünk és az elménk egymásnak ugrik. Ördögi körbe hajszolja egymást: a negatív gondolatok a szervezetben stresszreakciót váltanak ki, a stressztől pedig az agyunk hiperérzékeny lesz a veszélyre, ami fokozza a stresszt, ettől még negatívabban gondolkozunk, és így tovább.
7. Bánni fogod. Tuti, hogy bánni fogod, ha nem élsz. Nem most, nem is holnap, majd évek múlva. A mostot, hogy bénáztál. Fájni fog, hogy nem tetted meg, a fejedet fogod a falba verni, mert egyébként is miért voltál gyáva, meg hasonlók. Pedig csak merni kellene. Odafigyelni arra, amit érzel, és azt csinálni. Nem kifogásokat keresni, nem hisztizni, hanem húzni előre, és igenis felvenni a kesztyût, ha az Élet a lábad elé dobja. Mondj igent, mosolyogj, szeress, bátran, kérdés nélkül, és semmit se vegyél túl komolyan. Merni neked kell. A te életed. Oravecz Nóra
8. Az emberi élet tartama pillanat; az anyag változó, az érzékelés homályos; egész testünk összetétele könnyen romlandó; a lélek ide-oda kapkodás; a szerencse kifürkészhetetlen; a hírnév bizonytalan. Egyszóval: minden testi dolog rohanó vízfolyás, minden lelki jelenség álom és ködkép, az élet harc és számkivetés, az utókor dicsérete feledés. Marcus Aurelius
9. Hallod (...)? Ahogy a szíved az élet ritmusára lüktet? Ahogy a tüdőd szabályos időnként megtelik levegővel. Még ha csendben is maradsz, még ha ki is zársz minden zajt, a testedben akkor is zeng az élet hangzavara.
10. Te is azt hiszed, hogy az élet értelme nem más, csak a szenvedély, mely egy napon áthatja szívünket, lelkünket és testünket, s aztán örökké ég, a halálig? Akármi történik is közben? S ha ezt megéltük, talán nem is éltünk hiába? Ilyen mély, ilyen gonosz, ilyen nagyszerû, ilyen embertelen a szenvedély? S talán nem is szól személynek, csak a vágynak? Ez a kérdés. Vagy mégis személynek szól, örökké és mindig csak annak az egy és titokzatos személynek, aki lehet jó, lehet rossz, de cselekedetein és tulajdonságain nem múlik a szenvedély bensősége, mely hozzákötöz? Márai Sándor