Anya tényleg egy pók. Egész életében a semmiből szőtt mindent: ennivalót, csodás ruhákat, szeretetet, taníttatást és tetőt a fejünk felé. A pók lánya vagyok. Gyönyörûnek látom őt. Egész életemben azon igyekeztem, hogy boldoggá tegyem. Mert amikor boldog, az egész ház ujjong, a falak szélesen mosolyognak, a függönyök repesnek örömükben, a világoskék párnahuzatok nevetnek a kitárt ablakokon beáramló napfényben, és a lángnyelvek vidám táncot ropnak a tûzhelyen.

Kapcsolódó idézetek

1. A boldogság: képzelődés. Amíg boldognak képzelem magamat, boldog is vagyok. Aki pedig ebből a képzelődésből kiszakít, boldogtalanná is tett. Elszakította azt a sejtelemnyi hálót, amelyben csillogva fészkel a boldogság aranypókja.
2. Az anyák olyanok, hogy maminak szólítjuk őket, meleg a nyakuk meg a válluk, ahová a fejünket fúrjuk, és jó szaguk van. Az anyák mindig (mindenkor, bármikor etc.) velünk foglalatoskodnak, állandóan rajtunk tartják a szemüket, és ettől láthatóan boldogok. Boldogok. A szemük színe olyan, mintha az ég be volna borulva, de mégis ragyogna a Nap. Nevetős szemük mélyén - később - meglátjuk a szomorúságot is, az állandó, kiapadhatatlan és eltörülhetetlen fájdalmat, amelyről nem tudjuk, mire vonatkozik, hacsak nem magára a nevetésre. Enni adnak, inni adnak, puszit adnak. (...) Vagy arra ébredünk, hogy ülnek az ágyunk szélén, és fogják a kezünket. Vagy pihekönnyû tenyerüket a mellkasunkhoz tartják, a szívverésünkön, és így ébredünk. Akárhogy is, amikor kinyitjuk a szemünket, az ő arcuk tölti be az egész látható teret. A világot. Később lesz egy rövid szakasz, amikor nem szeretjük (a falnak megyünk tőle), ha hozzánk érnek. Nem kell ezt kimondanunk, tudni fogják, érezni, és megtorpannak az ajtóban, ezt még mi nem látjuk, és azt sem, hogy onnét hosszan és kedvtelve kémlelnek minket, (...) mi még az álmok ködében úszunk, amikor puhán, aranylón, mintha angyalhangot hallanánk, valami gyönyörûségeset, puhán, suhogva, igen, a nevünket, egy angyal rebegi el a nevünket, az első nyújtózkodást megelőző rebbenésünkre az anyák is rebbennek, elrebbennek, vissza abba az életükbe, amelybe nincs belátásunk, árnyékos vidék, és amely igazán sosem érdekelt bennünket, halljuk a nevünket az égből. Esterházy Péter
3. Az anya (...) a megtestesülése az igazságnak, a jóságnak, a gyöngédségnek, a bölcsességnek. Az úrihölgy tökéletes példaképe. Margaret Mitchell
4. Lehetett bármilyen nagy a bánatom (...), anya mindig segített a feltétlen szeretetével. Mert egy jó anya ezt csinálja, szereti a gyermekeit és nem töri össze.
5. Tudtam, mit szeretnék az élettől, és úgy tûnt, kizárt dolog, hogy ne kapjam meg, amit szeretnék. Azt akartam, hogy szeressenek és csodáljanak. Nagy, virágdíszes esküvőt akartam, amikor az egész város engem bámul, amint apám karján az oltárhoz lejtek, és mindenki azt gondolja, hogy életében nem látott még ilyen gyönyörû teremtést, mint én. A csodálat úgy kellett nekem (...), mint a levegő. Buta voltam és sekélyes, de elégedett. Stephenie Meyer
6. Anya az az ember, aki felöltözteti a napot. Felkel és élni kezd benne, és számunkra, akik ismerjük őt, egyszerûen elképzelhetetlen lenne az élet nélküle. És mit szólnánk, ha eltûnne? Akkor mi lenne? Hová tûnt a levegő, amit beszívunk? Hová mosta el a víz az utat, amin járunk? Hová rejtőzött a föld a lábaink alól? Tore Renberg
7. Az anya (...) a legfáradhatatlanabb szolga, és a legnagyobb tanító a házban. Ha ő él, az élet tele van hegyekkel. Amikor már nem lesz, ha meghal, akkor mindent elönt a szomorúság és a víz.
8. A világ: ellenség. Csak az anya az, aki mindig szeret, mindig megvéd. Aki önzetlenül simogat, csókol, az életét is feláldozná érted, nem egyszer, de százszor is.
9. Ne is kérdezzék, milyen volt az anyám: le lehet-e írni a napfényt? Melegség, erő, vidámság sugárzott belőle. Jobban emlékszem arra, milyen hatással volt rám, mint a vonásaira. Mellette folyton nevettem, nem érhetett semmi baj. Eric-Emmanuel Schmitt
10. Elsőnek nem a szavakat tanuljuk meg anyánktól. Arca jóságos mosolyát, lelkét, mely messze lángol.