Ugrás a tartalomra
Az elménk a túlbuzgó (és kissé zavarodott) buliszervezőkhöz hasonlóan folyamatosan felkéréseket küld, hogy tegyünk meg valamit, vagy egy bizonyos módon reagáljunk. Dugóba kerülünk, és az agyunk felkér, hogy intsünk be egy autóstársunknak. Egyedül töltjük a péntek estét, ezért az agyunk arra a következtetésre sarkall, hogy értéktelenek vagyunk és nincsenek barátaink. Más szóval, amit ellenállhatatlan késztetésnek érzünk, az valójában az elménktől származó meghívó. Ez fontos felismerés, mert ha megértjük, felelősségre vonhatjuk az elménket, hogy miért küld meghívót ilyen ócska bulikba. Miért ne lehetne a forgalmi dugó felhívás egy mobil karaokepartira? A magányosan töltött péntek este miért ne lehetne felhívás egy olyan film megnézésére, amelyre senki más nem kíváncsi? (...) Szeretek úgy gondolni az elmémre, mint egy közeli, ám sültbolond barátra. Abban a pillanatban, hogy felismered, nem kötelező igent mondanod minden felkérésre, visszaszerezted életed irányítását.
Kapcsolódó idézetek
-
A félelem egyszerûen ostobává tesz minket. Abban a pillanatban, amikor leginkább szükségünk lenne gondolkodó elménkre, hogy segítsen néhány rendkívül fontos döntés meghozatalában, amelyek következményével elég hosszú éveken át fogunk még együtt élni, az agyunk arra van programozva, hogy egyáltalán ne is gondolkodjon.
Katherine Woodward Thomas
-
Hasonló kapcsolatban állunk az elménkkel, mint lovas a lovával. A ló (az elme) néha szeretne szabadon vágtatni vagy páfrányt legelni, ezért kitépi kezünkből a gyeplőt, és közben majdnem kirántja helyéből a vállunkat. A tudatos jelenlét nyelvén mindez azt jelenti: ha megrántjuk a gyeplőt, akkor az elménk csak még jobban fog tiltakozni. De ha csak gyengéden meghúzzuk, közben csettintünk, mint a cowboyok, és még azt is hozzátesszük, hogy "hó, öregfiú!", akkor elménk fokozatosan lelassít és engedelmeskedik, végül pedig odasúghatjuk neki, hogy "köszönöm". Ha elménk el akar vágtatni velünk, és erőszakosan visszarántjuk, akkor ledob bennünket, és elnyargal. Ha empátiával fordulunk önmagunk felé, ha ellen tudunk állni a követelőző gondolatoknak, akkor viszont elcsendesedik.
Ruby Wax
-
Valójában nem tudjuk elképzelni, pontosan milyen is lenne a korlátlan bőség. Az agyunk a szûkösségre van programozva; azokra a dolgokra összpontosítunk, amiből nincs elég: az időre, a pénzre stb. Ez ösztönöz minket. Ha megkapjuk, amire vágyunk, hamar elveszíti értékét, mi pedig új elérendő célok után nézünk. Az motivál, amink nincs, nem az, amink van.
Chris Anderson (író)
-
Sokkal több befolyásunk van az életünk felett, mint ahogy azt gondolnánk. Nemcsak tudatosan barátkozunk vagy zárunk ki embereket az életünkből, hanem tudattalanul is. Az agyunk olyan, mint egy mágnes: a gondolatainkkal bizonyos embereket magunkhoz vonzunk.
Andrew Matthews
-
Ahelyett, hogy figyelmünket úgymond "á la carte" állítanánk össze, reggeltől estig "meglepetés információs menüvel" tömjük tele, amelyet ráadásul valaki más talált ki számunkra. Hogy mire gondolok? Az e-mailekre, a Facebook-állapotfrissítésekre, a szöveges üzenetekre, a Twitter-bejegyzésekre, a hírfigyelésekre, a nagyvilág híreire, a dokumentumokban található hiperlinkekre, a weboldalakon, reptéri, pályaudvari, villamosokon lévő képernyőkön felugró videoklipekre. Ezek mind-mind elvonják a figyelmünket. Szórakozunk a szüntelenül az arcunkba tolakodó, részben banális, részben szórakoztató történeteken. Javasolnak nekünk ezt-azt, reklámoznak nekünk mindent, körbeudvarolnak minket. Ettől kicsit királynak és királynőnek érezzük magunkat. Pedig vezetőszáron tartott rabszolgának kellene érezni magunkat.
Rolf Dobelli
-
Olyan világban élünk, ahol mindenkit motiválni kell, csak abba nem gondolunk bele, hogy a motiváció hiányának is épp mi vagyunk az okai. Mára ebből is sikerült üzletet csinálni. Motivációs tréning, persze jó pénzért. Én aztán most úgy megmotivállak, hogy kettéáll a füled, s mindezt ráadásul hétvégén. Mert miért is ne töltenénk a hétvégét olyan emberekkel, akik hétköznap már sikeresen antimotiváltak minket? Talán jobban motiválná szegény áldozatot egy sörös focimeccses délután vagy a szerelmével megejtett könnyed séta a parkban. De nem biztos, valószínûleg nincs igazam, mivel nem vagyok motivációs szakember.
Egri László
-
Modern nyugati kultúránkban hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a tudatos elménk irányít minket, pedig valójában a tudattalan elménk ül a vezetőfülkében.
-
Krónikus betegségekkel küzdő emberként folyamatosan tehernek érzem magam, és ezért gyakran túlságosan szégyellem azt kérni, amire igazán szükségem van egy barátságból. Majd később, mivel kényelmetlen számomra kérni valamit, a többiek pedig érthetően nem emlékeznek minden részletére annak a betegségnek, ami nekik nincsen, azt kezdem feltételezni, hogy egyszerûen nem törődnek a dologgal. Az emberi agy és az érzelmek fura mûködését bizonyítja, hogy észrevettem, néha egyszerûbbnek tûnt mérgesnek és idegesnek lenni a barátaimra, mint megalázkodni és segítséget kérni. Hány alkalommal kérheted meg a barátaidat, hogy maradjanak melletted a lakásban, és ne menjenek el bulizni? Hányszor kérheted meg őket, hogy olyan vacsorázós helyet válasszanak, ahol vannak olyan ételek, amelyektől nem kínoz majd még több fájdalom? Hányszor kérhetsz olyan dolgokat, amelyek kényelmesebbé teszik az életedet, anélkül, hogy azt éreznéd, mindig minden rólad szól? Az igazság az, hogy nem hiszem, hogy a barátaim bánnák, ha kinyitnám a számat, és elmondanám, mire lenne szükségem ahhoz, hogy több támogatást és kényelmet érezzek. Miért is bánnák? A helyükben én biztos nem bánnám. Azonban amikor az egész létezésem tehernek tûnik, nem olyan könnyû még több segítségért fordulni másokhoz.
-
Az ember úgy is élheti az életét, hogy folyamatosan elszalasztja a pillanatokat. A saját kis buborékunkban elvágjuk magunkat azoktól az apró szépségektől és örömöktől, amelyekért érdemes élni. Ha nem figyelünk oda, akkor a testünk és az elménk egymásnak ugrik. Ördögi körbe hajszolja egymást: a negatív gondolatok a szervezetben stresszreakciót váltanak ki, a stressztől pedig az agyunk hiperérzékeny lesz a veszélyre, ami fokozza a stresszt, ettől még negatívabban gondolkozunk, és így tovább.
-
Az ünneplés egy jel. Az emberi agy a jutalmat visszajelzésként használja. Ha egy cselekvést vagy körülményt megünnepelnek, azt "előnyösnek" bélyegzi, és arra késztet, hogy a jövőben is hasonló helyzeteket keressünk. Ha egy nagy győzelem után megjutalmazzuk magunkat, az azt az üzenetet közvetíti az agyunknak, hogy ez a helyzet előnyös, hogy ebben a helyzetben akarunk lenni. Ami nagyon jó... mindaddig, amíg az erőfeszítéseinket is megünnepeljük.
Julia Ravey