Az ember a maga kiszámolt homokszemeivel jön a világra, és azok a szemek, amelyeket bármi okból, önmaga vagy más miatt, szándékosan vagy kényszerûségből nem használ fel belőlük, örökre elvesznek.

Kapcsolódó idézetek

1. Az ember szemmel születik, de van, aki soha nem tanul meg látni. Vári Attila
2. Elképesztő, hogy az ember csupa olyasmit jegyez meg örök életre, amit a legszívesebben elfelejtene, viszont mindaz, amit kétségbeesetten meg akar őrizni, elillan, akár homokszemcse a szélben.
3. Ha valaki elveszti az egyik lábát vagy szemét, felfogja, hogy elvesztett egy lábat vagy egy szemet. De ha valaki a saját énjét - tehát önmagát - veszti el, azt nem tudja felfogni, hiszen aki felfoghatná, nincs többé. Oliver Sacks
4. Az ember megszokja azt, aminek az életét köszönheti. És előbb-utóbb azt képzeli: magától értetődő. Pedig téved, semmi nem tart örökké, minden eltûnhet egyszer. Robert Merle
5. Az ember egy szem az élet végtelen láncában, amely a múlt mélyéből a vég nélküli jövőbe húzódik. Vlagyimir Galaktyionovics Korolenko
6. Az ember olyan okok terméke, melyek nem látták előre a végeredményt; eredete, fejlődése, reményei és félelmei, szerelmei és hitei csupán atomok véletlen kapcsolatának eredői. Bertrand Russell
7. Az ember helye a történelemben nem más, mint - egy hely, egyetlen pont egy végtelen univerzumban, egy ékszer, amely mindegy, milyen ragyogóan fényezett, végül el fog veszni a kincsek tárházában. Homokszemként a homokórában. Michael Dobbs
8. Semmi nem tart örökké. A dolgok elromlanak, távoznak, elvesznek vagy megszûnnek. Vagy valaki elviszi őket. Robert Repino
9. A szem olyan kéz, amelyet soha életében meg nem mos az ember, így az a piszkos szokása támad, hogy mindent megfogdos. Ezt nem lehet megakadályozni. Robert Musil
10. Egy ember, szegény, semmi más, csak ember és halandó, akármit csinál is... aztán megöregszik a tested; nem egyszerre, nem, először szemed öregszik vagy lábaid, vagy gyomrod, szíved. Így öregszik az ember, részletekben. Aztán egyszerre öregedni kezd a lelked: mert a test hiába esendő és romlandó, a lélek még vágyakozik és emlékezik, keres és örül, vágyik az örömre. S mikor elmúlik ez az örömvágy, nem marad más, csak az emlékek vagy a hiúság; s ilyenkor öregszel igazán, végzetesen és véglegesen. Egy napon felébredsz, s szemed dörzsölöd: már nem tudod, miért ébredtél? Amit a nap mutat, pontosan ismered: a tavaszt vagy a telet, az élet díszleteit, az időjárást, az élet napirendjét. Nem történhet többé semmi meglepő: még a váratlan, a szokatlan, a borzalmas sem lep meg, mert minden esélyt ismersz, mindenre számítottál, semmit nem vársz többé, sem rosszat, sem jót... s ez az öregség. Márai Sándor