Ugrás a tartalomra
Az orvosképzés lassú. Tanítanak minket békákon, disznókon és halottakon gyakorolni, mielőtt élőkhöz érhetnénk. Könyörület nélkül oktatnak. Úgy nevelnek, mint a gyerekeket és néha fogják a leggyengébb fiókát és egyszerûen kilökik a fészekből. Mindannyian felnövünk, és kétségbeesünk, mikor odaérünk, hogy megragadtunk-e minden alkalmat, ami adódott, hogy élhessünk. Annyira elfoglaltak vagyunk, miközben próbáljuk elhagyni a fészket. Nem gondolunk arra a tényre, hogy odakinn nagyon hideg lesz. (...) És mire a saját lábunkon állunk, egyedül maradunk.
Kapcsolódó idézetek
-
Sokat kérünk a betegeinktől. (...) Arra kérjük őket, hogy vakon bízzanak meg bennünk. De az ironikus az, hogy a sebészek nehezen bíznak meg valakiben, mert az első naptól arra tanítanak, hogy senkiben ne bízzunk, csak önmagunkban. Csak a saját ösztöneidre hagyatkozhatsz.
-
A gyerekeket beskatulyázzuk, iskolába küldjük őket, mintha egyforma kis állatkák lennének. És akkor ott szenvednek. Ha pedig valami bajuk van, akkor nem azt mondjuk, hogy nahát, talán egy másik környezet jobb lenne neki, hanem (...) hívjuk a pszichológust.
Feldmár András
-
Az orvoslás, ahogy én tapasztaltam, furcsa és sok szempontból nyugtalanító szakma. A kockázat nagy, és az önkényes döntések száma szinte végtelen. Elkábítjuk az embereket, tûket és csöveket vezetünk a testükbe, vegyi anyagokkal manipuláljuk őket, felnyitjuk a testüket. Tesszük mindezt a szakmánkba és a szakmai tudásba vetett hittel. Azonban amikor a szakma közelébe kerülsz - elég közel ahhoz, hogy lásd az összeráncolt homlokokat, a kételyt és a tévedéseket, a kudarcokat és a sikereket -, kiderül számodra, hogy milyen zavaros, bizonytalan és meglepetéseket tartogató dolog is az orvostudomány.
Atul Gawande
-
Az utca nem olyan, mint a kórház. Nincsenek falak, mûszerek. Ezért megtanítanak minket gondolkodás nélkül cselekedni. Ahogy a katonák is vakon szétszedik, összerakják a fegyvert. (...) Nem is az életmentés az igazi feladatom, hanem hogy jelen legyek, mint lelki fájdalomcsillapító.
-
Előbb-utóbb - és tudom, hogy tinédzserek mellett ez az idő nagyon-nagyon hosszúnak tûnik - a gyerekeink kénytelenek egyedül felnőni, fejlődni, tanulni és érni. Nem vállalhatjuk át tőlük ezt a feladatot.
-
Az orvosi egyetem messze nem készít fel minket arra, milyen is orvosnak lenni. Megtanuljuk persze a sejt szerkezetét, a betegségeket és a gyógymódokat. De szinte semmit azzal kapcsolatban, mi mindennel jár együtt a szakmánk. (...) A bonyolult forgatókönyvekről, a kognitív vagy döntési fáradtságról, a szokatlan munkakörülményekről... Semmi ilyesmiről nem hallottunk. A megélt tapasztalat sokkhatásként ér minket. Nem kellene általános praxisnak nevezni, nincs benne semmi általános!
Shahed Yousaf
-
A sebészek okkal tanulják meg forgatni a szikét. Szeretjük azt mutatni, hogy kemény, hideg fejû tudósok vagyunk, eljátszani, hogy semmitől sem rettenünk meg, de az igazság az, hogy azért leszünk sebészek, mert azt reméljük, hogy legyőzzük, ami a lelkünk mélyén kísért minket: a gyengeség, a halál. (...) Nemcsak a sebészekre igaz. Igazából senkit nem ismerek, akit ne kísértene valaki vagy valamim, és valahányszor megpróbáljuk egy szikével kivágni a fájdalmat vagy elrejteni a szekrény mélyére, rendszerint belebukunk. Csak úgy tûnnek el a ronda foltok, ha új lapot nyitunk, vagy eltemetünk egy régi történetet, hogy végre, végre megnyugodjon.
-
Száz-kétszáz éven belül az emberek (...) kínos érzéssel gondolnak majd vissza arra, amit mi csinálunk most. Embereket küldünk börtönbe, majd elvárjuk, hogy ott tanuljanak, miközben tudjuk, hogy nincs rá anyagi fedezet. Akkor hogyan mutassák, hogy megváltoztak? (...) Embertelen az egész.
Shahed Yousaf
-
Az emberek a munkához, az ismereteikhez és szokásaikhoz bilincselten élik életüket. (...) Gyermekkoruktól kezdve szálakat fonnak maguk köré, és egyre szorosabb béklyóba kötik önmagukat, míg végül mozdulatlan lepkebábokká válnak. Amikor érzik, hogy megdermedtek, amikor a tüdejük már egyetlen szippantás friss levegőt sem kap, amikor már minden új gondolat kínt okoz, saját terhüket rárakják szegény gyermekeik vállára, és bottal hajtják őket az útra. Ugyanabba a sivatagba, ugyanazokba a bilincsekbe.
Mika Waltari
-
Bizonyos értelemben mi is olyanok vagyunk ám, mint a terhesek, csak éppen mi a rákot nevelgetjük itt magunkban, nagy különbség igazából nincs. Mindenki arról beszél, hogy az övé mit csinál, hogy fejlődik vagy stagnál éppen, mire mit reagált. Beszarok, de tényleg! Mintha kis, gonosz élőlényekről volna szó, akik a testünkön belül külön életet élnek, és folyamatos figyelmet, gondoskodást követelnek.
Tóth Krisztina