Ugrás a tartalomra
A kórházban a haldokló magányos. Számos gép, mûszer csatlakozik testünkre. Nincs körülöttünk szüntelenül szorgoskodó hozzátartozónk, aki néhány kedves szóval odalép hozzánk, letörli a verítéket homlokunkról, fájdalomcsillapítót ad, elbeszélget velünk, eltereli figyelmünket a jelenről. A kórházban az ügyeletes ül a nővérfigyelőben, és szemével a mûszerek jelzéseit követi. Többnyire csak akkor megy a beteghez, ha hívja, vagy az állapota rosszabbra fordul. Az elmúlás mechanikus, gépies lett. Elembertelenedett, akár világunk jó része.
Kapcsolódó idézetek
-
A kórházakra különösen jellemző, magából a helyzetből fakadó csend - egyikük betegen vagy sebesülten az ágyban, a másik egészségesen mellette -, voltaképp mindent elmond. Üres, jelentéktelen, felesleges semmiségek lesznek a szavak. Csak a legfontosabbról szabad beszélni.
John Ajvide Lindqvist
-
Azt hihetnénk, hogy egy kórházi váróteremben az emberek rokonlelkek, bajtársak, akár az együtt szolgált katonák, egymás honfitársai egy kiüresedett, zaklatott világban, de nem, jobbára kerülik egymás tekintetét, és nagy passzív-agresszív sóhajokat eregetnek egymás felé, valahányszor valamelyikük veszi magának a bátorságot, hogy elsőként hívja fel magára a nővér figyelmét.
Laurie Frankel
-
Az ember ugyanúgy, ahogy megszokja az életet, megszokja a halált is. Ahogyan szomjazza a létezést, szomjazza majd a megsemmisülést is. Végül is itt, a kórházban, ezen a haláltanyán ugyan mi lehetne hétköznapibb az elmúlásnál?
-
Az idő hajlamos elolvadni a kórházban, és a másodpercek, percek és órák közti határok elmosódnak, a nappal és az éjszaka szinte összefolyik.
-
El kell felejteni, hogy mindenkit megmenthettek, aki ebbe a kórházba kerül. Az ember halandó. A sebesült egyszerûen nem bír ki mindent. És a sebész se.
-
Úgy gondolunk a halálra, mint olyasvalamire, ami másokkal történik meg, nem pedig velünk. A haldoklók izolálása csak megerősíti ezt a téveszmét. Ellentétben a múlttal, amikor még szembesültünk a közvetlen környezetünkben haldoklókkal, manapság az emberek gyakran idősotthonokban és kórházakban halnak meg, másoktól elszigetelve. Ennek eredményeként a többségünk, különösképpen a fiatalok, úgy élik a mindennapjaikat, mintha halhatatlanok lennének.
Venki Ramakrishnan
-
Egy kórház valóságos külön világ! Mennyi szenvedés, halál, de gyógyulás és élet is zsúfolódik egy épület falai közé! Az emberek sorsa az orvos kezében van - élet és halál felett dönthet. Az ilyen feladathoz csakis kellő alázattal és felkészültséggel lehet hozzáfogni.
Fábián Janka
-
A szenvedő ember körül megváltozik a környezet - közelében a lelkünk mélyén viszolygunk. Nem szeretjük, ha beteg valaki, mert emlékeztet az elmúlásra - tudjuk, hogy egyszer meghalunk, de élni úgy szeretünk, mintha nem így lenne. A halálról nem beszélünk, mert úgy nem lehet élni, ha túlságosan észben tartjuk. Saját múlandóságunk egy olyan jövőbeli esemény, ami majd egyszer bekövetkezik, de az még messze van - még nem aktuális. Valójában soha nem is lesz az.
Karády Anna
-
Akinek a kórház a munkahelye, az szolgál. Esetleg kimerülten, elkeseredetten, bizonytalanságban - de áll a vártán. Erre szerződött, erre esküdött fel.
Barát József
-
Fájdalmas tovább élni a szeretteink elvesztése után. Egyszerûen fáj. Fájdalmas végigmenni a folyosón, vagy kinyitni a hûtőt. Fáj felvenni egy pár zoknit, vagy fogat mosni. Az étel íztelen. A színek elszürkülnek. A zene bántja a fület, ahogy az emlékek is. Ránézünk valamire, amit máskor szépnek találnánk - a bíbor égre naplementekor, vagy a gyerekektől nyüzsgő játszótérre -, és mindez valamiképp csak mélyíti a veszteségérzetet. A gyászt így, magányosan hordozzuk.
Michelle Obama